antifasizmus, zene

A „waterlooi csata“ – 1992.

  1. szeptember 12-én zajlott Londonban a „waterlooi csata” – antifasiszták támadták meg a gyülekező nácikat.

A náci zenei mozgalom az 1970-es években indult, majd 1987-ben Ian Stuart Donaldson, a Skrewdriver zenekar énekese elindította a nevét a hitlerjugend jelmondatából kölcsönző mozgalmát, a Blood&Honourt. A koncertszervezéssel, náci zenék terjesztésével foglalkozó mozgalom kisebb csoportjai sok országban megjelentek, de féltucatnyi országban betiltották működésüket. A bejegyzett „Vér és becsület” egyesületet Magyarországon 2005-ben tiltották be. Azóta bejegyzés nélkül működnek: egy kisebb baráti társaság ilyen néven szervez pár havonta néhány tucat főt megmozgató koncerteket. Ian Stuart 1993-ban fejreállt a kocsijával és megpusztult, a nácik még ma is tartanak megemlékező koncerteket. Az eseményről megemlékezett a Ruhrpott Kanacken nevű zenekar is. „… az egy szép nap volt, amikor Ian Stuart meghalt…” Az MDC egyik száma pedig arról szól, hogy „A náciknak nem szabadna vezetniük”, mert túlságosan leköti őket az idegengyűlölet, és nem tudnak figyelni az autós-oktatóra…

A náci zenét a ’80-as évek végére az Egyesült Királyságban sikerült kiszorítani a városokból, de Stuarték 1992-ben újra próbálkoztak. Szeptember 12-re koncertet hirdettek Londonban, de nem merték megadni a helyszínt, csak a találkozási pontot, a Waterloo pályaudvart. Az állomás környékén mintegy ezer antifasiszta jelent meg. Eleinte a kisebb csoportokban gyülekező nácikra támadtak, némelyiknek a kocsiját is összetörve, majd a rendőrség lezárta az állomás épületét, letartóztatva harminc tüntetőt. Az összeverődött egy-kétszáz nácit a tüntetők kövekkel dobálták. Végül a rendőrök buszokra terelték a nácikat, és úgy vitték a koncert helyszínére, Dél-Londonba. A koncerthelyszínt is rendőrök védték, ahol végül mintegy háromszáz náci jelent meg.

A B&H, vagy ahogy a nácik kódolják 28, nem tudott megerősödni, megmaradt egy szűk náci réteg belterjes csoportjának.

zene

Náci-támogató klubok

Mit lehet tenni a náci események megakadályozásáért, és a náci klubok bezárásáért?

Hangot kell adnunk a társadalmi ellenállásnak! Nácinak lenni, embereket faji alapon alacsonyabbrendűnek és kiirtandónak bélyegezni nem normális dolog, és nem is kell tolerálni az ilyen nézeteket.

Fel kell hívni a közvélemény figyelmét a náci jelenségekre. Minden klubnak van tulajdonosa, van valaki, aki a nevét adja az ilyen eseményekhez. Meg lehet őket kérdezni, hogy mennyire azonosulnak a fasizmussal. A helyi médiát is lehet értesíteni. Az önkormányzatnak, az intézmények vezetőinek van lehetőségük véleményt nyilvánítani, adott esetben akár megvonni a bérleti jogot is. A környéken lakókat plakátokkal, röpcédulákkal, matricákkal lehet tájékoztatni róla, hogy nácik találkoznak a közelükben. Mivel a nácik fő eszköze az erőszakos fenyegetőzés, ezért semmi ellenük irányuló akciózást nem kell arccal, névvel csinálni. Az ilyen tiltakozást két-három ember is meg tudja szervezni. Aztán később, magasabb szintű szerveződés esetén lehet a náci klub előtt tüntetést is tartani. Ha kellő szintű a szerveződés, akkor az adott náci esemény időpontjában is – de ez semmiképp sem az első lépés!

A győri Dongó, a budapesti Legenda söröző, a miskolci Route 66, a dunaújvárosi Kaptár, a soproni Hangár, és az a pár másik náci-támogató hely tudni fogja, hogy a társadalom elítéli a tevékenységüket!

háború, Oroszország, Ukrajna

A háború ellen!

A London  Anti-fascist Assembly állásfoglalása.

 „Az orosz kormány régóta elnyom embereket saját határain belül, de tegnap hivatalosan is támadást indított az Ukrajnában élők ellen. Az orosz kormány ezt az antifasizmus leple alatt teszi, miközben ők maguk is kapcsolatban állnak fasiszta csoportokkal, valamint folyamatosan és brutálisan elnyomják az antifasisztákat, anarchistákat és más politikai disszidenseket saját határaikon belül. Az ukrán és orosz munkásosztály, akikben több a közös, mint „saját” uralkodóikkal, egymást gyilkolják. Ők és más marginalizált és perifériára szorított csoport, mint például az utazók –„travellers”- fognak a leginkább szenvedni ebben az államok közötti konfliktusban. Tudjuk azt is, hogy ez valószínűleg destabilizáló hatással lesz a régió többi részére, beleértve a volt Jugoszláviát is. Ellenezzük az uralom minden formáját és minden kormányt. Ezért ellenezzük Oroszország imperialista terjeszkedését, valamint az orosz és az ukrán állam létezését. Szolidaritásunk átlép a határokon és minden támadáson, ami a munkásosztály ellen irányul, és eljut az Ukrajnában, Oroszországban és azon túl élő emberekhez. Mindenekelőtt reméljük, hogy szolidaritásunkat megérzik antifasiszta elvtársaink.

NINCS HÁBORÚ NEMZETEK KÖZÖTT! NINCS BÉKE AZ OSZTÁLYOK KÖZÖTT!”

fasizmus

Fasiszták a parlamentben

A „mihazánk” párt háromszázezer szavazattal bejutott a parlamentbe. Az országgyűlésben már évtizedek óta jelen vannak a mindenféle árnyalatú fasiszták. Az általános fasizálódási tendenciát többnyire a mindenkori magyar kormányok is erősítik, ez különösen igaz az egyeduralmat építő Orbán-rezsimre. A Fidesz hozta létre hajdani segéderejét, a Jobbikot is, és a „mihazánk” sem létezne Orbánék hatékony támogatása nélkül.

A „mihazánk” teljesen nyíltan vállalja fasiszta ideológiáját. Programjuk központi eleme a cigányellenes rasszizmus és a nacionalizmus. Az antiszemitizmus szintén fontos elem, ezt a különféle háttérhatalmi konteók álcájával fedik. Választási programjuk virágzó országot ígér és jelentős életszínvonal-emelkedést, de természetesen csak az igaz hazafiak számára. Összehordanak mindenfélét a mai problémákról, egészségügy, oktatás, környezetrombolás, mindent megemlítenek, persze konkrét megoldások nélkül. Javaslataik gyakorlatilag minden területen hangsúlyozzák a „nemzeti” – értsd: nem-cigány – jelleget, és megkülönböztetik az „építőket” és a „rombolókat”. Azt persze igazi náci módra ők döntik el, ki minek minősül. A vírusszkeptikus, oltásellenes álláspont a fasizmus irracionális gondolatmenetéből következik. A „mihazánk” próbált a covid-védekezés elutasításával is kampányolni, nem sok sikerrel, ugyanis a lezárás-ellenesség Magyarországon nem vált mozgalommá.

A korrupciót is gyakran emlegetik, miközben Toroczkai pártvezér már falusi polgármesterként is sikeresen lenyúlt százmilliós nagyságrendű, főleg EU-s eredetű összeget. Az ő településén áll a szadista tömeggyilkos Prónay szobra is.

Nem magyar jelenség, hogy a fasiszták kisajátítják május elsejét, a munkásosztály internacionalista, nemzetközi ünnep- és harci napját. A „mihazánk” is szervezett majálist, ahol igénytelen rock-zene mellett saját standdal jelentek meg pl. az olyan náci csoportok is, mint a sok országban betiltott „bloodandhonour”. Nyilvános beszélgetésen még szakszervezeti vezetők is megjelentek, akik arra hivatkoztak, hogy a „mihazánk” „melléjük áll”. Ezek szerint a munkások olyan buta kisgyerekek, akiknek mindig szükségük van valami okos politikus bácsira, hogy megfogja a kezüket? És ha ez a politikus történetesen egy náci, akkor a szakszervezet is beáll a fehér felsőbbrendűség védelmezőinek táborába? A „mihazánk” megemlíti az Orbán-rendszer egyik legelső intézkedésével elfogadott Munka Törvénykönyvet – a rabszolgatörvényt már nem -, de csak a magyar dolgozót állítják szembe a multicégekkel, mintha a magyar tőkések jobb főnökök lennének a külföldinél.

A „mihazánk” programja olyan, mint általában a pártprogramok: az ígéretekből – magasabb fizetés, több nyugdíj, stb. – úgysem lesz semmi, viszont itt marad velünk az ideológia: a rasszista, szexista, nacionalista, homofób uszítás.

A „mihazánk” teszi a dolgát: kiszolgálja a kormányt, és terjeszti a fasiszta ideológiát.

fasizmus, Oroszország, polski

Orosz nácik

https://161crew.bzzz.net/fsb-czy-to-fejk/?fbclid=IwAR20weD85zxPs1zKPZcgeUlKpd_J3kMe2yYhEhEbW8kqew7bboZTnqsvjY0

(Oroszországban letartóztatták egy náci csoport tagjait, akiket merényletszervezéssel vádolnak. A történet ellentmondásos, néhány jel alapján az egész tűnhet rendőrségi hamisításnak. A lenti cikk szerint azonban volt alapja az akciónak, de az persze bizonyíthatatlan, hogy ukrán hátterű csoportról lenne szó.)

Az FSZB azt állítja: A nácik tervezték Szolovjov meggyilkolását. Ez egy fake?

Az FSZB bejelentette a Narodowy Socialism/Fehér Erő (NS/WP) neonáci csoport tagjainak letartóztatását, amely a biztonsági szolgálatok szerint Vlagyimir Szolovjov televíziós műsorvezető és más orosz propagandisták elleni támadást készített elő.

Az NS / WP egy náci hálózat, amely legalább 2010 óta létezik független sejtek formájában. Az NS / WP tagjai a támadásokra specializálódtak. Tevékenységük először az 1990-es évek elején tetőzött, de 2014-re a biztonsági erők a legkiemelkedőbb csoportokkal felszámolták (a Newograd-ügy). 2021-ben az NS / WP bejelentette visszatérését.

Az ukrajnai „speciális hadművelet“ megkezdése után a csoport telegram csatornáján épületek és rendőrautók felgyújtásáról készült videók, fegyverek és robbanóanyagok gyártására vonatkozó utasítások, valamint „új terrorhullámra“ való felszólítások szerepeltek. A csatorna szerzői egyformán pejoratívan beszéltek mind az orosz, mind az ukrán félről, a konfliktust „két szlávellenes rendszer – giccs és giccs-oligarchikus“ háborújának nevezték. Mindkét oldal szélsőjobboldalát kritizálták a „testvérgyilkos háborúban“ való részvétel miatt, és a „harmadik utat“ szorgalmazták: a háború káoszának felhasználását fegyverekhez való hozzáférésre és a „faji ellenségek“ büntetlenül történő megölésére. A szabotázscselekményeket – épületek és autók felgyújtását – a rezsim destabilizálásának eszközeként ábrázolták, ami példátlan „lehetőségek horizontját nyithatja meg az ideológiai nemzetiszocialisták előtt“.

A biztonsági szolgálatok szerint a csoport tagjai utasításokat kaptak az ukrán és amerikai titkosszolgálatoktól, és azt tervezték, hogy Ukrajnában bujkálnak az orosz újságírók meggyilkolása után. Ezek az információk azonban független források segítségével nem ellenőrizhetők, a fogvatartottak vallomásairól készült videofelvételek pedig nem tekinthetők megbízható bizonyítéknak.

Ugyanakkor nincs kétségünk az NS/WP neonáci csoport létezését illetően. Az NS / WP telegram csatornát más hiteles szélsőjobboldali források is hirdették, köztük a „Biały Mast“ csatorna, amely évek óta szervez anyagi segélygyűjtést szélsőjobboldali foglyok számára, és fontos infrastrukturális szerepet tölt be a neonáci spektrumban. A közlemények azt állították, hogy a cikkek szerzői az NS/WP náci csoport szabadon engedett tagjai voltak, akik hosszú börtönbüntetést töltöttek gyilkosságok miatt. Ez megfelel a média információinak: 2021-ben több NS / WP elítéltet szabadon engedtek különböző városokban. A telegram-csatorna hiteles emlékeket közölt az 1990-es évek rasszista támadásaiban való részvételről, börtöntapasztalatokról és új militáns közeg kialakításáról.

A csatorna szerzői a „Signature Unintintelligible“ és a „Red Laughter“ álneveket használva azt állították, hogy a rácsok mögött új ismeretekre és kapcsolatokra tettek szert a bűnöző világban, amelyeket most a náci mozgalom magasabb szintre emelésére kívánnak használni. Különösen azt állították, hogy hozzáférésük van a fegyverek feketepiacához. 2022 januárjában a csatorna bejelentést tett közzé Makarov-pisztolyok és lőszerek közvetítőn keresztüli eladásáról a moszkvai régióban. Ezt a hirdetést kétkedve fogadhatták volna, ha a csatorna adminisztrátora, Pavel Syrtiev nem lőtte volna le magát 2021 decemberében a Moszkva melletti Szczelkovóban egy ellenőrzött fegyvervásárlás során. Fegyverkereskedelemmel gyanúsították meg.

A csoport felszámolásáról szóló információk közzététele után a csatornán egy üzenet jelent meg, amely cáfolja a szerkezet teljes vereségéről szóló értesülést. Korábban a csatorna egyik szerzője azt állította, hogy külföldön tartózkodik és koordinációs funkciót lát el.

Az NS / WP csoport létezik. Tagjai nagy valószínűséggel az Orosz Föderációban több épület és autók  felgyújtásával kapcsolatba hozhatóak. Az is valószínű, hogy moszkvai tagjainak voltak lőfegyverei, és a fegyver beszerzője külföldön van.

Az NS/WP nácik nem a háborút mint olyat ellenezték, hanem a jobboldali akceleracionalizmus doktrínája alapján a társadalom káoszának növelését akarták elérni.

Az NS/WP és a külföldi hírszerző szolgálatok közötti kapcsolatok, valamint a televíziós propagandisták elleni támadási tervek azonban továbbra is kérdésesek maradnak.

Oroszország, polski, Ukrajna

Nagyon hosszú tél

https://161crew.bzzz.net/bardzo-dluga-zima/?fbclid=IwAR262N1r3GppzA-SIljUOF9C-Pbq3rTAi-XdpAsP6EI6uAPN_u9An-_LjeQ

Nagyon hosszú tél

(A háború mindent megváltoztat – hirtelen a hadsereg támogatói vagy ellenfelei leszünk, a forradalmárok pedig katonákká, a koalíciók monopolizálják a politikát, nő a hazafias hév, és a rend pártja győzedelmeskedik. Amikor február 24-én az orosz hadsereg megtámadta Ukrajnát, Putyin azzal érvelt, hogy ez a „nácitlanítás“ nevében történt, emlékeztetve arra, hogy az „antifasizmus“ milyen fontos szerepet játszik az orosz állam ideológiájában. A következő, a Liaisons kiadó első, „A nép nevében” című könyvében megjelent szövegben egy régióbeli barát a 2014-es ukrajnai Majdan-felkelésben részt vevő forradalmárokról, valamint a különleges eseményekről mesél.)

 (Barátunk nemrégiben létrehozott egy honlapot is, ahol az ukrajnai aktuális eseményekről ír, és a jövőben további cikkek jelennek meg rajta. Bár az alábbi szöveg nem a jelen invázióra vonatkozik, a jelen pillanatának egy fontos történetét mutatja be (téli felkelés, Anti-Majdan, Krím annektálása), és lehetővé teszi, hogy más lehetséges történeteket is elképzelhessünk oroszok és ukránok között.)

Az orosz „antifasizmus“ története.

Egy meleg nyári estén Kijevben egy barátom mesélt nekem egy történetet a nagyapjáról. A történet a második világháború idején játszódik Ukrajnában. Nagyapja parasztként egy újabb német offenzíva után a németek által megszállt területen találta magát. Nagyapja harcolni akart a nácikkal, de ki kellett találnia, hogyan tegye. Két lehetősége volt: maradhat a megszállt területen, és kereshet egy partizán különítményt, vagy megpróbálhat csatlakozni a Vörös Hadsereghez. Elhatározta, hogy partizánokat keres, és így egy furcsa, németekkel harcoló egységre bukkant. A történet nem magyarázza meg, hogyan, de láthatóan valahogy rájött, hogy ők a mahnovisták. A barátom mesélte, hogy a nagyapja élénken megemlítette, hogy úgy döntött, hogy lehetőleg távol marad tőlük, mert ezeket az embereket a nácik és a vörösök is összetörik. A túlélés esélye egy ilyen zászlóaljban gyakorlatilag nulla volt.

Ma keveset tudunk erről a zászlóaljról, de valószínűleg Ossip Tsebry volt a parancsnoka – egy híres mahnovista, aki 1921-ben megszökött a bolsevikok elől. 1942-ben Tsebry visszatért Ukrajnába, hogy megpróbáljon létrehozni egy anarchista gerillamozgalmat a nácik és a bolsevikok elleni harcra. Bár keveset tudni róla, ez az osztag létezett, és végül legyőzték a nácik. Tsebryt elfogták és koncentrációs táborba küldték, majd 1945-ben a nyugati szövetségesek felszabadították, és ennek eredményeként ismét sikerült megszöknie a bolsevikok elől.

2014 őszének elején emlegettük. Oroszország már annektálta a Krímet, és csapatokat vezetett Donbászban. Ekkor már senki sem lepődne meg, ha megtudná, hogy az orosz tankok Harkovba, Odesszába, sőt Kijevbe is tartanak. Most jöttem Szentpétervárról, ahol láttam, hogy az orosz közvélemény teljes mértékben támogatja az inváziót. Háborúellenes mozgalom nem volt látható, és amikor a barátok között emlékeket váltottunk, érzelmeink megegyeztek a helyzet intenzitásával.

Viharos vizek

Később a viták szinte kizárólag a fasizmus és az antifasizmus körül forogtak. Minden más vitát beárnyékolt a kérdés: ki a fasiszta és ki az antifasiszta? Az ukrán felkelés kezdetétől az orosz állami propaganda lopva felelevenítette a régi szovjet szókincset, és azt hirdette, hogy a mozgalom részesei fasiszták vagy nácik, vagy legalábbis ők manipulálják őket. Az ukrán anarchisták és baloldaliak válaszul megjegyezték, hogy az orosz állam valójában a térség legfasisztább állama. A „fasiszta“ önkéntes zászlóaljak és a „fasiszta“ Donyecki Népköztársaság (DNR) minden hír címlapjára került. Az antifasiszták Fehéroroszországból és Ukrajnából, Spanyolországból és Olaszországból, Brazíliából és Isten tudja, hol máshol jöttek harcolni. Néhányan az egyik oldalon, mások a másik oldalon kötöttek ki.

A nyugati baloldaliak eleinte, akiket elcsábítottak Kijev jeges utcáin égő szovjet Berkut-buszok képei, többnyire a Majdant támogatták. De amikor rájöttek, hogy a ferde fekete és vörös zászlók valóban fasiszta zászlók, hirtelen meggondolták magukat, és támogatni kezdtek egy „antifasiszta népfelkelést“ Keleten. Aztán megláttak egy VICE-jelentést az oroszbarát antifasisztákról, akikről kiderült, hogy fasiszták. Mindez túl bonyolult volt számukra, így egyáltalán elvesztették érdeklődésüket az ukrajnai helyzet iránt. Azonban nem a Nyugat volt az egyetlen hely, ahol zűrzavar uralkodott. Az anarchisták és a baloldaliak Oroszországban halálig vitatkoztak arról, hogy Ukrajnában pontosan ki a fasiszta és ki az antifasiszta, mintha mindez tisztázhatná és megoldhatná a kérdést.

Senkinek sem volt világos elképzelése arról, hogy mit kell tennie, még a helyszínen sem. Mindannyian kétségbeesetten kerestük a nyomokat, különösen a múltbeli történetekben. Ám a háború valósága és az ezzel kapcsolatos általános mozgósítás nem képezte elemzésünk tárgyát. A legtöbben úgy nőttünk fel, hogy úgy éreztük, itt nem lesz háború. Az volt a benyomásunk, hogy ilyen dolgok csak a periférián történhetnek meg – egy olyan térben, amelyet általában figyelmen kívül hagyunk, vagy kevés figyelmet szentelünk neki.

Az egyetlen háborús történet, amelyet a Nagy Honvédő Háborúról ismertünk, ez is, mint minden mítosz, világos és magától értetődő volt. Nem volt miről vitatkozni, mivel a háború az egység megteremtésének hatékony eszközévé vált. Így barátommal emlékeztünk Ossip történetére, amely ma annyira elhanyagolt és elfeledett.

Nagyszüleink háborúja

Nemzedékünk, aki a Szovjetunió végén született, még emlékszik a Nagy Honvédő Háború mítoszára. Gyerekkorunkban háborút játszottunk – és mindig ugyanaz volt a háború. Ez egy háború volt köztünk és a gonosz német fasiszták között. Régi szovjet filmekből ismertük ellenségünket. Kerületemben az 1980-as években épült új utcákat szovjet háborús hősökről nevezték el, és az utcán nem lehetett nem észrevenni a nagy Vörös Hadsereg és a háború mártírjainak összes emlékművét. Néhány városunkat még „hős városnak” is tekintették. Nagyapám veterán volt, és büszkén kitűzte kitüntetéseit a nagy eseményekre.

A kilencvenes években, amikor furcsa álarcos, fegyveres férfiak jelentek meg a hírekben, ezeket a képeket nem tudtam összekapcsolni nagyapám történetével és a hősök emlékműveivel. Az a háború – az a háború, amiről az összes film és dal szól – egy szent háború volt. Az a háború tele volt hősiességgel és tisztasággal. Amit a tévében láttunk, az úgy nézett ki, mint egy névtelen vérontás, egy zűrzavaros háború.

A „fasizmust legyőző országban“ furcsa módon soha nem merült fel komoly fasizmuselmélet. A Szovjetunió hétköznapi polgára számára a fasizmus egyszerűen a gonoszság és az undor megtestesülése volt. De például a börtönbandák szubkultúrájában a horogkeresztes tetoválásokat és más náci jelvényeket a radikális államtagadás szimbólumainak tekintették. Ezeknek a szimbólumoknak nem volt ugyanaz a jelentése Nyugaton, Oroszországban pedig az antifasizmus kezdett mást jelenteni.

Ez a különbség névtani kérdés volt, amelyet először a névadás határoz meg. A Szovjetunióban a második világháborút Nagy Honvédő Háborúnak nevezték, a szovjet történetírásban pedig a haza védelméért vívott ősrégi küzdelem részeként kezelték. A „honvédő háború“ kifejezést már Napóleon oroszországi inváziója idején használták. Az 1930-as évek végén és még inkább a háború alatt Sztálin és propagandistái az Orosz Birodalom tágabb történelmi kontextusában kezdtek beszélni a Szovjetunió történetéről. Ez a propaganda a nyugati megszállók elleni állandó küzdelem narratíváját hozta létre: Alekszandr Nyevszkijtől a 13. században az 1812-es napóleoni invázióig. A feudális és arisztokrata hősök ilyen dicsőítése néhány évvel korábban elképzelhetetlen lett volna, de a mozgósítás érdekében persze nem árt feláldozni néhány alapelvet. Mert ki tudná megtörni a fasizmust és felszabadítani Európát, ha nem mi, a Nagy Orosz Nemzet? Ahogy a háború elhúzódott, nemcsak a fasizmus elleni harc lett belőle, hanem a makacs hódító elleni harc is, aki újra és újra eljött, hogy meghódítsa szent orosz földünket.

E logika szerint a háború alatti hatalmas emberi veszteségek nem a szovjet állam kudarcaiból fakadtak, hanem szükségszerű mártíromság volt. Olyan áldozat volt, amely jól illeszkedik Isten választott orosz népének régi történetéhez, amely alázatosan viseli mások terhét, és újra és újra megmenti Európát az eszkatológiai katasztrófáktól.

Az 1930-as évek elnyomásával összefüggésben az etnikai deportálások tömegesek voltak. Mivel ez a tendencia a háború alatt is folytatódott, a deportálásokat a nácikkal való együttműködés vádjával indokolták. Az orosz ideológusok lelkesen emlegetik a nácik által a háború alatt létrehozott kollaboráns egységeket, amelyek különféle szovjet etnikai csoportokból álltak. Amikor egy áruló nemzet alakját alkotják meg, hogy igazolják a gyarmati politikát és az etnikai elnyomást, figyelmen kívül hagyhatják azt a tényt, hogy a legtöbb kollaboráns valójában orosz nemzetiségű volt.

Ennek a revizionizmusnak köszönhetően az államnak sikerült egyenértékűséget teremtenie a szovjet szubjektum és az antifasiszta között. Az orosz alapvetően antifasiszta, ezért az oroszok ellen lenni azt jelenti, hogy fasiszta. Bárki, aki bármilyen okból ellenezte Moszkvát, alapból fasisztává vált. Ebben az összefüggésben a győzelmet csak nemzeti összefogással lehetett elérni, orosznak lenni pedig hűséget jelentett. Most minden, a központi kormányzat elleni tiltakozás könnyen átfogalmazható ilyen leegyszerűsített kifejezésekkel.

Orosz Antifa és állami antifasizmus

Az Antifa mozgalom ugyan veszített lendületéből, de a 2000-es években jelentős mozgósító erő volt az orosz fiatalok számára. Noha nagyon sokszínű mozgalomról volt szó, tagjainak gyönyörű, ha nem is mindig kiegyensúlyozott vágya volt, hogy legyőzzék a nácikat. Minél jobban összpontosított ez a mozgalom a jobboldal elleni támadás gyakorlati kérdéseire, annál kevésbé tudott értelmes elméleti keretet kínálni a fasizmus elemzéséhez. Ami még rosszabb, tagjai gyakran egyszerűen „fasisztának” neveztek mindent, amit nem szerettek. Ez volt a helyzet a kaukázusi ifjúsági bandákkal. Ezek a bandák nem csak az utcán támadták meg hegemóniájukat, hanem az „integrációs akarat hiányáról” és az orosz kultúra erejének elfogadásáról is tanúskodtak a „történelmileg” orosz városokban. A „fekete rasszizmus“ vagy a „kaukázusi fasizmus“ fogalma elterjedt az Antifa közösségben. Ennek a közegnek a nagy részének nem okozott gondot „hazafinak” nevezni magát, a nácik pedig „elkényeztették az oroszokat”, akik elfelejtették a gyökereiket. Ahogy ennek a miliőnek az egyik legnépszerűbb dala büszkén hirdette: „Igazi orosz vagyok / Te csak egy náci kurva vagy“.

Ennek eredményeként ezek a körök nem tudtak olyan alternatív történelemképet alkotni, amely megkérdőjelezte volna az állami ideológiát. Csupán a „fasizmust legyőző országban” élő fasiszták és nácik idegen természetének esztelen mantráját ismételték, és azzal dicsekedtek, hogy van egy nagyapjuk, aki háborúba ment.

Úgy gondolták, hogy más narratívák és reprezentációk megalkotása gyengítheti hatókörüket, és elválaszthatja őket a „hétköznapi emberektől“. Amennyire lehetett, igyekeztek hétköznapinak látszani és viselkedni. El akarták határolni magukat a marginalitás minden formájától. Néhányan még az avantgárd szerepét is felvállalták az orosz társadalom „egészséges” részei között. E populista stratégia elterjedtségét tekintve nem meglepő, hogy néhányan elkezdtek szimpatizálni az orosz imperialista eszmékkel, sőt harcolni kezdtek az „orosz világért” a Donbászban.

Orosz tavasz vs Majdan

A 2014-es téli felkelés Ukrajnában mély és hosszú volt. Amikor Viktor Janukovics volt elnök elmenekült, a mozgalom résztvevőinek túlnyomó többsége készen állt az utcán maradni, hogy a méltóság forradalmát (az események hivatalos ukrán neve) terjeszthesse.

Vlagyimir Putyin rezsimje kényes helyzetben volt. 2012 óta gyenge gazdasággal küszködött, és a 2011-2012-es tiltakozási ciklus után is gyengült. Az orosz határokhoz oly közel és sikeresen zajló tiltakozó mozgalom nem volt örvendetes esemény, de a rezsimnek sikerült megteremtenie a belső egységet, és törvényen kívül helyezni minden felkelést és ellenállást. A Majdanon zajló események még nem értek véget, amikor Oroszország annektálta a Krím-félszigetet, de facto háborút robbantva ki a „nép“ felkelés ellen, és jelzést küldve szomszédjainak, hogy a felkelések meggyengíthetik országukat, és az annektálás könnyű prédájává tehetik.

A Krím annektálását a nacionalista eufória látványos hulláma fogadta. Mióta Ukrajna 1991-ben elnyerte függetlenségét, a Krím az első helyen áll az orosz nacionalisták számára visszaszerezhető területek listáján. 2014 után a Krím-félsziget, vagy „a Krím a miénk“ egyszerre vált mémmé és egy új birodalmi konszenzus alapjává.

Ugyanakkor két másik fontos kifejezés is megjelent, bár mára már szinte feledésbe merültek: az „orosz tavasz“ és az „orosz világ“. Az orosz tavasz közvetlen utalás volt az arab tavaszra, amelyről az orosz ideológusok ünnepélyesen kijelentették, hogy nem más, mint egy különleges CIA-művelet az arab világ legitim vezetői ellen. Mindeközben az orosz tavasznak az orosz nép hiteles felkelésének kellett volna lennie, amely alig várja, hogy vezetőjük és államuk vezetése alatt egyesüljön az orosz világ részeként. Mivel a kifejezés potenciálisan minden olyan helyet és területet jelent, amely történelmileg Oroszországhoz kötődik, vagy ahol jelentős számú orosz ajkú lakott, ezért az ún. az orosz világ mindig is tisztázatlan volt.

Mint minden populista elképzelést, az orosz világot is természetesnek és nyilvánvalónak mutatták be – teljesen természetes volt, hogy az orosz ajkúak csatlakozni akartak az anyaországhoz. Ennek a diszkurzív manővernek köszönhetően nem arról volt szó, hogy az Orosz Birodalom (újra) meghódítsa a területeket, hanem arról, hogy az orosz nép kiszabaduljon a Nyugat elidegenítő uralma alól, és visszatérjen hazájába. Nyilván úgy volt ez, mint a második világháborúban, amikor a Vörös Hadsereg nem hódított meg új területeket Európában és Ázsiában, hanem felszabadította lakóit a fasizmus igájából.

Ebben a perspektívában a Krím annektálása egyszerűen „egyesítéssé“ vált, a krími nép egyöntetű akaratának megnyilvánulása, hogy visszatérjenek hazájukba. Azokat, akik nem részesei ennek a konszenzusnak – mint például a bennszülött krími tatárok, akik jól szervezettek és tiltakoztak az annektálás ellen – egyszerűen figyelmen kívül hagyták, vagy árulónak tekintették. Az annexió után minden baloldalinak, aktivistának és anarchistának menekülnie kellett. Azok, akik megmaradtak, vagy börtönbe kerültek, vagy egyszerűen eltűntek a rajtaütés után. Minden nyilvános politikai tevékenység lehetetlenné vált. Végül is ez Oroszország, és Oroszország háborút jelent.

Antifasiszta népfelkelés

Különféle taktikákkal próbáltak népmozgalmi látszatot kelteni a Krím és Donbász elfoglalására. A Krím-félszigeten, ahol Oroszország nagy katonai bázisokkal rendelkezik, néhány napon belül könnyű volt megtölteni csapatokkal a félszigetet. Ezek az erők gyorsan elfoglalták a létfontosságú infrastrukturális pontokat, például a parlamentet és a repülőteret, majd „megfigyelő” szerepet vállaltak, hogy „béke” erőként mutassák meg magukat, hogy biztosítsák a „népfelkelés” zökkenőmentes lebonyolítását és az oroszul beszélő lakosságot megvédeni a „támadástól“.

A tükrözés zavaró játékában az oroszbarát erők elkezdték utánozni a Majdanban alkalmazott taktikát. Az annektálás utáni első napokban létrehozták a Krím „önvédelmi erőit“, amelyek utánozták a Majdan önvédelmi erőit. Hivatalosan olyan helyiek hozták létre őket, akik meg akarták védeni városaikat az állítólag Kijevből érkező náci hordák ellen. Persze hamar kiderült, hogy ezek az önvédelmi milíciák orosz tisztek irányítása alatt állnak. Voltak köztük kozákok, helyi kisbűnözők, oroszbarát jobboldaliak és oroszországi vörös-barna aktivisták. Valójában az önvédelmi csoportok és az orosz hadsereg együtt dolgozott. A támadások során civil ruhás önvédelmi tisztek minden lépést megtettek annak érdekében, hogy a médiának képet adjanak a néplázadásról. A katonák soha nem voltak távol, készen álltak arra, hogy az ukrán biztonsági szolgálatok vagy a hadsereg beavatkozása esetén akcióba lépjenek. Ez a taktika hozzájárult a békés és önkéntes annexió látszatának megteremtéséhez.

Ennek a kommunikációs stratégiának az alapjait a Majdan idején fektették le, amikor az anti-Majdan mozgalom kibontakozott Ukrajna keleti városaiban. Ennek a mozgalomnak a magját az oroszbarát csoportok alkották, akik már ismerték az orosz-birodalmi eszméket. Az Anti-Majdan antifasiszta mozgalomnak nevezte magát, és az orosz propaganda főbb mondatait ismételgette. Az Anti-Majdan diskurzus a Majdan fordítottja volt: felhívások hangzottak el Oroszországhoz való csatlakozásra, Janukovics hatalomának visszaállítására, a Berkut dicsőítésére és az orosz csapatok meghívására az ország megszállására. Ugyanakkor mások is részt vettek az Anti-Majdanban – azok, akik őszintén hitték, hogy a nácik, a homoszexuálisok és az amerikai „mélyállam” rendezetlen koalíciója egyesítette erőit és megragadta a hatalmat Kijevben.

Kezdetben az Anti-Majdan egy újabb lépésként mutatkozott be a Majdan ellen. Egyik utcai tüntetés a másik utcai tüntetés ellen, állami épületek elfoglalása más foglalók ellen, egyik erőszakot a másik ellen. A helyszínen azonban kiderült, hogy a két mozgalom valósága nem is lehet távolabb egymástól. Donyeckben és Luhanszkban az anti-Majdan mozgalmat a helyi bürokraták, a rendőrség és a szervezett bűnözés támogatta. Amíg a Majdan elnyomták, az Anti-Majdan szabad kezet kapott, és segített az oroszbarát támogatóknak jelentős számú hivatalos épület és fegyver megszerzésében. A fegyveres aktivisták által ellenőrzött „népgyűlések” „népképviselőket” választottak. Kikiáltották a „népköztársaságokat”, összehívták az orosz csapatokat, és népszavazást tartottak az Orosz Föderációhoz való csatlakozásról. Akárcsak a Krímben, ezekben az úgynevezett köztársaságokban minden kulcspozíciót gyorsan elfoglaltak a Moszkva által küldött különleges tisztek és hűséges aktivisták. Ezen a ponton véget ért az úgynevezett felkelés, és új élet kezdődött ezeken a „felszabadult” területeken.

Figyelemre méltó, hogy amikor az első összecsapások elkezdődtek, amikor az emberek szembekerültek egymással a barikádokon, gyakran rájöttek, hogy több a közös bennük, mint gondolták. Például Harkivban, a Szabadság téren az Anti-Majdan és a Majdan tábor állt egymással szemben. Majdan a mikrofonhoz hívta ellenfeleit, hogy magyarázzák el, mit akarnak, és sok esetben az emberek meggondolták magukat és oldalra vonultak. Ez természetesen mindkét oldalon felzaklatta a radikális nacionalistákat, akik egy népfelkelés és annak áldozatai képét igyekeztek kialakítani. Mindez távol állt a téren zajló hétköznapi találkozásoktól, végtelen beszélgetésektől, társasági összejövetelektől.

Hogy megmutassák, melyik mozgalom az igazi „népmozgalom”, mindkét oldal hegemóniáért küzdött az utcán. Ez elkerülhetetlenné és egyre hevesebbé tette az összecsapásokat és provokációkat. A 2014. május 2-i odesszai események után, ahol több mint 40 ember halt meg tűzvészben az Anti-Majdan és a Majdan közötti összecsapások során, illetve a keleti háború kezdete után, az utcákon leálltak a tüntetések, és számos Anti- Majdan szervező Oroszországba vagy új „népköztársaságokba” távozott.

Mindazonáltal a Novorosszia létrehozására irányuló projektet, amely Ukrajna egyes régióinak régi orosz gyarmati neve, amelyet újra egyesítettek a hazával, hamarosan felhagyták. A Luganszkban és Donyeckben elkövetett „népfelkelés” újrateremtésére tett kísérletek másutt kudarcot vallottak a kiterjedt orosz pénzügyi és médiatámogatás ellenére. A népfelkelés narratívája azonban megmaradt, amely tovább keringett a forgalomban. Az orosz tavasz már ismert paradigmájának segítségével a donbászi felkelést „antifasisztának“ nyilvánították. Oroszországban senkit nem zavart, hogy ennek a „népfelkelésnek” a vezetői frissen Moszkvából küldött tisztek voltak. Végül is a Vörös Hadsereg küldetését követték: megmenteni a nemzetet a fasizmustól és a Nyugat mesterkedéseitől.

Az antifasizmus kulcsfontosságú gondolat, amely összeköti a régi monarchista birodalmat, a bolsevik szuperhatalmat és az új orosz államot: egy világhatalom, amely ellenségei intrikái ellenére is megerősödik.

Ebben az összefüggésben nem meglepő, hogy az ukrajnai háború nem váltott ki nagy tiltakozást Oroszországban. Ellenkezőleg, az utcák tele voltak szolidaritási egyesületek sátraival, amelyek árukat és pénzt gyűjtöttek a donbászi népi milíciának. A győzelem napjaként ismert május 9-e a fő munkaszüneti nap Oroszországban. Felvonulások, tűzijátékok, népfelvonulások, Vörös Hadsereg jelmezbe öltözött gyerekek, akik a következő szlogeneket skandálták: „Berlinért, Kijevért, Washingtonért!“ és „Köszönöm nagypapának a győzelmet!“. Az ukrajnai konfliktus új birodalmi konszenzussal simán narratív elemmé alakult át.

2014 után

Mint a legtöbb modern felkelés, a Majdan is meglepetés volt a politikai körök számára a határ mindkét oldalán. Az orosz, fehérorosz és ukrán aktivista hálózatok mindig is szoros kapcsolatban álltak egymással, és bár Ukrajnát a nagyobb szabadság és kevesebb elnyomás országának tartották, a társadalmi helyzet nem volt kevésbé nehéz, mint másutt. Janukovics megpróbálta konszolidálni a hatalmat és az erőforrásokat, miközben neoliberális reformokat hajtott végre. Amikor különböző országokból származó elvtársak találkoztak, szomorúan tréfálkoztunk azon, hogy Ukrajna hamarosan olyan lesz, mint Oroszország, Oroszország – mint Fehéroroszország, és Fehéroroszország -, mint Észak-Korea. Úgy tűnt, nincs más tennivaló, mint rontani a helyzeten. Ha 2014 szilveszterén valaki azt javasolná, hogy a Majdan az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb felkelése legyen Kelet-Európában, akkor robbanásszerű nevetés támadna.

A baloldaliak és anarchisták eleinte nem igazán hittek abban, hogy ez a mozgalom megnövekszik. Egyesek a 2004-es narancsos forradalmat bolondcsapdaként emlegették, amely csak a tévében látható arcokat változtatta meg. Mások nem voltak hajlandók hagyni, hogy megbénuljanak a túlzott elemzések miatt, és úgy gondolták, hogy minden társadalmi kezdeményezésben részt kell venni. És ez volt a Majdan. Tapasztalatait, esztétikáját és kompozícióját tekintve „népi” felkelést jelentett.

A legtöbben bizonytalanok úgy döntöttünk, hogy várunk. Aggodalmunkat az „euro-szövetségről” szóló furcsa szlogenek, valamint a szélsőjobboldal és a neonácik jelenléte okozták. S bár a jobboldal nem határozta meg a mozgalom programját, jobban szervezett, és igyekezett kizárni ellenségeit a térről. Minden baloldali jelképet a Szovjetunióra való pozitív utalásnak tekintettek, tehát oroszbarátnak és Janukovics-barátnak. Az anarchisták és más radikálisok nem szerveződtek eléggé ahhoz, hogy külön csoportként vegyenek részt.

December végére a mozgalom növekedett, de nem mutatott újabb eredményeket. A hideg és az unalom végtelen táborának tűnt. Január közepén azonban a rezsim az elnyomás fokozása mellett döntött – rendkívüli állapotot vezettek be, és a tüntetőket brutálisan megtámadták, ami sok áldozatot követelt. A támadást követően a helyzet drámaian megváltozott, és egy igazi diktatúra elleni harc lett. Kétségeket hagyva radikális körök csatlakoztak a mozgalomhoz.

Gyorsan csatlakoztak hozzájuk a szomszédos országok elvtársak. Saját szemünkkel láttuk, hogy a Majdan „ruszofóbiája“ az orosz média szüleménye. Valójában nem is létezett. Senki sem foglalkozott azzal, hogy oroszul beszél valaki a barikádokon, még a legerősebb moszkvai akcentussal sem. Néhányan azzal vicceltek, hogy esetleg kém vagy, de aztán általában hozzátették: „Találkozunk a moszkvai barikádokon, és elkergetjük Putyint!“

A Majdan hullámokban nőtt, egyre radikálisabb módszereket alkalmazott, ahogy egyre többen keveredtek bele. A terepi konyháktól a földalatti kórházakig, a harci kiképzéstől az előadásokig és filmvetítésekig, a szállítástól a terjesztésig és az ellátásig hatalmas infrastruktúra nőtt a tüntetések körül. Még a döntéshozó struktúrákat is próbálták létrehozni szovjetek vagy gyűlések formájában, de nem volt idejük gyökeret verni. A Berkut – rendőrség – nyíltan lövöldözni kezdett Kijevben, és februárban a felkelés az egész országban elterjedt. Az emberek elfoglalták az adminisztratív épületeket, és mindenhol blokkolták a rendőrséget. A rezsim megpróbálta megtenni a végső csapást, de túlbecsülte erejét és kudarcot vallott, ami után Janukovics Oroszországba kényszerült menekülni.

Úgy tűnik, a Majdan nyert. Ukrajnában rengetegen szereztek tapasztalatot az autonóm szervezésben és az utcai aktivitásban, és az áldozat nem volt hiábavaló. Az emberek úgy érezték, hogy a játék megváltozott, és most együtt vehetik át a hatalmat.

De anarchista és baloldali körökben ez az eufória gyorsan elhalványult. A liberális és az orosz média erőfeszítéseinek köszönhetően – bármennyire is különböztek egymástól – a jobboldal képes volt azt a képet kialakítani, hogy ő a Majdan radikális élcsapata. Sokunkban az öröm átadta a helyét a pániknak, mert akikkel előző nap az utcán harcoltak, azok hirtelen hivatalos pozíciót szereztek az új államhatalmi struktúrákban.

Valami sokkal szörnyűbb következett. Oroszország annektálta a Krímet és megindította a háborút, ami kétértelmű ajándék volt az új kormánynak. A Majdanban felszabaduló energiát önkéntes zászlóaljakra és a tönkrement ukrán hadsereg támogatására irányították, amely nem sokat tehetett Oroszország ellen. Ettől kezdve a méltóság forradalmának védelme nem a kijevi barikádokon, hanem a frontvonalon volt. A mozgalom természetesen megszűnt, mert a háborús időszakban tiltakozás nyilvánvalóan nem helyénvaló.

Az orosz baloldaliak az orosz propaganda oldalán találták magukat, és egyre gyakrabban kezdték bírálni az „ukrán fasizmust“. Híres alakok, mint például Borisz Kagarlicki, elkezdték terjeszteni a „donbászi antifasiszta proletár népfelkelés“ történetét. E baloldali személyiségek közül néhányat orosz nacionalistákkal és birodalmi fasisztákkal teázni lehetett látni egy másik, az orosz világért folytatott találkozón a Krím-félszigeten. A fiatalok önkéntesként indultak a háborúba, ha nem is a falvakat bombázni, de legalább Kalasnyikovval a kezükben készíteni néhány terepszínű fotót. Mások háborús újságírók maradtak, olyan zászlóaljakat követve, mint a Donbászban a Prizrak-dandár, amelynek parancsnoka, miután több híres neonácit maga köré gyűjtött, arról vált híressé, hogy megvédte a kijárási tilalom után haza nem térő nők megerőszakolásának gondolatát. A baloldal nem bánta, amíg a zászlóaljak vörös zászlókat lobogtattak és dalokat énekeltek ebből a szent háborúból, kiegészítve az ukrán oldalon NATO-katonák történeteivel és halott gyerekek képeivel. Az idősebb nyugati baloldaliak újra átélték a hidegháborút, és kampányokat indítottak a „donbászi antifasiszták“ támogatására.

Az első hónapok megrázkódtatása után az orosz radikális körök többsége elfordult egy ilyen zavaros helyzettől. Vagy a háború kérdése nem foglalkoztatta őket, vagy úgy érezték, hogy nem tehetnek semmit. Az elnyomás új hulláma Oroszországban is megjelent, Putyin példátlan támogatásával összefüggésben. Ebben az összefüggésben egyre kevesebb volt a közéleti politikai tevékenység, és egyre több elvtárs fordult olyan infrastrukturális projektek felé, mint a szövetkezetek és a kiadók. Mások úgy döntöttek, hogy kivándorolnak, akár Oroszországba, akár külföldre.

Ukrajnában viszont felerősödött a szervezés. A háború ellenére a politikai élet virágzott, de gyorsan megváltozott. Az antifa és punk körök hazafias jobboldaliak lettek. Ez a dinamika nem kerülte meg az anarchistákat, akik közül sokan elkezdtek szimpatizálni az Autonóm Ellenállás „autonóm nacionalistáival”, a Majdan barikádjain egy korábbi náci csoporttal, amely immár az antiimperializmus és az újjobboldali koncepciók keverékét terjeszti. A nemzetiség logikájuk szerint osztály volt, az etnikai konfliktusok, sőt a tisztogatások az osztályháború egy formájaként is felfoghatók. Az Oroszországgal vívott háborút antiimperialista harcnak tekintették, támogatták a hadsereget és hősként tapsoltak a háborúba induló tagjaiknak. Mások is hasonló utat jártak be. Miközben az orosz állam fasiszta természetének leleplezésével kezdték, azzal érveltek, hogy az egyetlen érvényes stratégia az orosz invázió ellen az ukrán hadsereg támogatása. A második világháború történetét felidézve az orosz propaganda logikáját tükrözték, oroszbarátsággal vagy természetesen „fasizmussal” vádoltak mindenkit, aki bírálja az ukrán kormányt.

A mozgalom egy másik része úgy döntött, hogy – ismét a második világháborúra hivatkozva – az abszolút gonosszal szemben jobb az ördöggel együttműködni. Ahogy ma értjük, Oroszország nyilvánvaló gonosz volt, így az együttműködés abból állt, hogy csatlakoztak az ukrán hadsereghez vagy önkéntes zászlóaljakhoz – végső soron állami intézmények támogatására. Volt bajtársaink egy része háborúba szállt, vagy legalábbis támogatta a döntést. Természetesen senki sem akart a kapitalisták és az állam ágyútöltelékévé válni. De néhányuk számára ez az egyetlen lehetőség az orosz invázió és az orosz gépezet elleni harcra. A legnaivabbak őszintén hittek a nemzet forradalmi természetében, és egy pillanatig valóban azt hitték, hogy a katonák között agitálhatnak, rábírva őket, hogy fordítsák karjukat a kormány ellen. A legcinikusabbak a „háborús tapasztalatszerzés” lehetőségéről beszéltek, míg mások egyszerűen érezték a nyomást és a tennivalók szükségességét. A katonai invázió elleni fegyveres harc támogatásával a mozgalom egy részét elbűvölte mindazt, ami katonai. Úgy tűnt, megbabonázta őket a Kalasnyikovok és az álcázás új világa, amelyben minden más eltűnni látszott.

A háború témája gyorsan veszélyessé vált. A propaganda nemcsak Oroszországban, hanem Ukrajnában is aktív volt. A háború ellen felszólalókat hamar Putyin ügynökeinek lehetett tekinteni, és törvénytelenné vált nyilvánosan a katonai mozgósítás ellen felszólalni.

Sokan csak belefáradtak a konfliktusokba, és elhagyták a mozgalmat. A gazdasági válság arra kényszerítette az embereket, hogy több munkát végezzenek, elhúzva az idejüket. Miközben a Majdan energiája továbbra is az autonóm projektekből táplálkozott, a megtorpanás megérintette a mozgalom szívét, miközben az ukrán társadalom válságon ment keresztül, és a kormány még mindig nem nyerte vissza a helyzet teljes irányítását.

Más történetek

Utólag úgy tűnik, hogy a mozgalomnak nem sikerült megtalálnia a módját az egyre erősödő imperialista populista konszenzus ellen sem Oroszországban, sem Ukrajnában. Nemcsak a gyengeségünk okolható ezért, hanem az is, ahogyan az elmúlt években prioritást adtunk.

Túlságosan elfoglalt a fasiszták és nácik elleni harc az utcákon, nem készítettünk szilárd elemzést arról, hogy mi a fasizmus, és nem javasoltunk alternatívát a hivatalos második világháborús történelemhez, amely úgy tűnik, minden lépésben kísérteni fog minket. A rituálék és szimbólumok szintjén végül átvettük az orosz állam által bemutatott változatot – a szovjet nép fasizmus elleni egységének mítoszát. A sztálinizmussal és a nácizmussal egyaránt szembeszálló más erőkről szóló narratívák – például a gerillamozgalomról, amely elutasította a Vörös Hadsereg uralmát – marginálissá váltak. Túl kevés figyelmet fordítottunk a parasztok és munkások háborús konfliktusaira is a sztálinizmussal vagy a Gulág-felkeléssel szemben.

Másrészt át kell gondolnunk az orosz és a szovjet birodalom gyarmati jellegét is. A távoli helyeken zajló fegyveres konfliktusokat olyan könnyen elfelejtették. Még a csecsenföldi háborút is, amely az 1990-es és a 2000-es évek elején fontos volt az anarchisták számára, a következő generáció elfelejtette. Nagy szükségünk van olyan belső struktúrákra, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy átadjuk az ilyen tapasztalatokat és a belőlük levont tanulságokat.

Ennek fényében nem meglepő, hogy az ukrajnai háború kitörése meglepett bennünket. Nem nagyon vettük figyelembe azt a tényt, hogy Oroszország valahol mindig háborúban áll a világ valamely részén. És most ez a háború a saját ajtónkon kopogtat, fenyegetve bajtársainkat és szomszédainkat. Megtámadja a barátainkat. Már nem tudjuk, mi teremthet közös alapot az aktivitásaink között, különösen akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá.

Nekünk, oroszoknak és ukránoknak úgy tűnt, hogy szinte egy térben élünk, közeli múltunk és jelenünk van. Megosztottuk tapasztalatainkat és erőforrásainkat a közös nehézségek elleni küzdelemben. Amikor azonban nemzeteink háborúba sodortak bennünket, közös múltunk mítoszaiból táplálkozva, nem tudtuk, hogyan szálljunk szembe vele. Minél inkább mozgósítani próbálják a halottakat, hogy megosszanak bennünket, annál inkább meg kell mutatnunk, hogy a történelmet nem lehet arra redukálni, amit a győztesek írnak.

Nekünk is el kell mesélnünk egy történetet – egy olyan történetet, amely felülmúlja az imperialista mítoszokat, bármilyen elfogadott is –, mert csak a forradalmi történelem tart majd melegen ezen a hosszú télen.

deutsch, Oroszország, zene

Moscow Death Brigade

https://www.plastic-bomb.eu/2022/moscow-death-brigade-interview/?fbclid=IwAR0A-YTIYmJv_Q6CoqK22qBtFw1W9yVLNmaxoSlH025OJ81W3du6qK1cFsQ

„Nagyon rossz idő van az oroszországi művészek számára“

(A Moscow Death Brigade eléggé hozzászokott az állammal, a nácikkal és a zsarukkal való konfrontációhoz. A politikailag aktív „Circle Pit Hip Hoppers“, ahogy a moszkvai punk/rap/techno trió nevezi magát, évek óta nem léphetett fel Oroszországban, és maszkban marad a turnén. A helyzet az elmúlt hetekben jelentősen romlott: Putyin ukrajnai háborúja Oroszországban is érinti a szólásszabadságot és a művészet szabadságát. Növekszik a cenzúra, a tiltások és a megfigyelések, még a szubkultúrákon kívüli művészek is érzik ezt, amit a szcénazenekarok és aktivisták egyébként. is. Az ország „csak úgy” elhagyása egyre nehezebbé válik, meg kell tervezni, megfontolni a nyitott és biztonságos kommunikációt, így külföldön is. A kért interjú is eltart néhány napig, mielőtt e-mailben elküldik. A „Sí-Maszk G“ zenekar tagja levelezésben elmondja, milyen kockázatos és problémás a művészi tevékenység és a közéleti szerepvállalás jelenleg Oroszországban, és miért fontos még mindig a hozzáállás kimutatása. Március végén állítólag nagy európai körútra indul a Moscow death Brigade, egyelőre legalábbis úgy tűnik .)

Karsten Kriesel: Nem sokkal az ukrajnai háború kitörése után egy Facebook-nyilatkozatban azt írod, hogy „Ez a háború nyolc éve kezdődött”. Mennyire lepett meg az orosz invázió és a jelenlegi helyzet eszkalációja?

Ski-Mask G: A meglepett valószínűleg nem a megfelelő szó. Inkább teljesen sokkolt! Ez a konfliktus már egy ideje forr, két oldalról érkezett a tűz, és középen évek óta „csapdába esett” civilek. Tipikus proxy háború, kötélhúzás szankciókkal és hazug indoklásokkal. Tragikus volt, ahogy volt, de tényleg nem számítottunk rá, hogy ilyen eszkalálódik. Ez katasztrofális!

Egy fontos dolog, amit külföldön sokan nem értenek, hogy sok orosz számára ez a háború személyes tragédia. Sok orosz állampolgárnak családja, rokona vagy legalább jó barátja van Ukrajnában. Sok olyan embert ismerünk itt, akiknek közeli hozzátartozói Ukrajna különböző részein élnek, és akik most a háborús övezetben ragadtak, és az ágyúzások elől bujkálnak. Az orosz, fehérorosz és ukrajnai emberek közötti kapcsolatok mindig is nagyon erősek voltak. Ezért sokan tudják itt, hogy mi történik. Nem a hírekből vagy a közösségi médiából, hanem közvetlenül a barátaiktól, rokonaiktól, az ukrán részről.

KK: Mit szólsz a hivatalos orosz verzióhoz, amely szerint Ukrajna inváziója a „denacizálásnak“ köszönhető?

SMG: Ez egy tipikus trükk, amellyel a hatóságok igazolják tetteiket. Valójában Ukrajna hadseregének egy részébe beszivárogtak a neonáci egységek, amelyek hivatalosan náci jelvényeket viselnek, és nyíltan radikális jobboldali nézeteket vallanak. Azt hiszem, ez köztudott, és a nyugati média is széles körben beszámol róla. Sok orosz neonáci, köztük azok, akik kisebbségeket és antifasisztákat gyilkoltak meg ebben az országban, Ukrajnába mentek, hogy csatlakozzanak az ilyen egységekhez. De kristálytiszta, hogy az invázió valódi oka más, és semmi sem indokolja az ártatlan emberek megtámadását.

KK: A hivatalos tudósításokat és számos információs médiát jelenleg is egyre jobban cenzúrázzák, az oroszországi médiát egyébként is nagyon kontrollálták. Hogyan lehet tájékozódni arról, hogy mi történik Ukrajnában?

SMG: Mivel ezt az interjút jelenleg e-mailben adjuk le, az internet jelenleg nagyjából működik az ilyesmire. Az emberek olvashatnak néhány nemzetközi újságot online, vagy megtekinthetnek közösségi oldalakat – nem minden wifiről, nem minden okostelefonról, de továbbra is dolgoznak Oroszországban, annak ellenére, hogy megpróbálnak bezárni néhányat. Aztán ott van a VPN, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy megkerüljék a korlátozásokat. De az emberek többsége a tévéből szerzi be az információkat, és a tévéadók kormánypropagandát mutatnak.

De mint mondtuk, sokan az ukrajnai barátaiktól és rokonaiktól szerzik az információkat, és meglepő módon gyakran másnak tűnik, mint az „orosz“ és a „nyugati“ változat.

KK: Mennyire tudsz jelenleg nyilvánosan kommunikálni és információt cserélni Moszkvában?

SMG: Biztosan nem tehetsz közzé mindent, amit szeretnél. Mindig vannak új törvények és rendeletek, amelyek korlátozzák, hogy mit és mennyit mondhatsz nyilvánosan. És nagy bajba kerülhetsz, akár 15 év börtönt is kaphatsz, és még egy rakás más probléma. Egyelőre nem világos, hogy ezt milyen szigorúan fogják betartani. Ennek ellenére itt Oroszországban továbbra is nagyon sokan tiltakoznak a háború ellen, az utcákon vagy más módon, de sokukat letartóztatják, elbocsátják, kirúgják az egyetemekről vagy pénzbírságot szabnak ki.

KK: Milyenek a művészek manapság Oroszországban?

SMG: Nagyon rossz idő van az oroszországi művészek számára. Nem lehet szóba hozni  a háborút anélkül, hogy ne kerülj bajba. Még néhány nagy nevet és prominens művészt is betiltottak a háború elítélése miatt. Ennek a háborúnak az elítélése vagy akár „háborúnak“ nevezése illegális.

KK: Néhány éve nem játszottál Oroszországban, hogyan történt ez? Mi az, ami kulturálisan és szubkulturálisan lehetséges Oroszországban és Moszkvában?

SMG: Zenekarként kezdeti korunk óta antifasiszta, antimilitarista és tekintélyellenes álláspontokat foglaltunk el, bár nem nevezzük magunkat politikai bandának. Egyszerűen hiszünk abban, hogy a diszkrimináció és a háború elleni állásfoglalás alapvető emberi ügy. Néhány első orosz nyelvű dalunk közvetlen kritikát tartalmazott a katonai propagandával kapcsolatban, és meglepően gyorsan népszerűvé vált a helyi underground színtéren kívül. Az utcai aktivista akciókban is részt vettünk, demókon játszottunk. Sok koncerten volt probléma a neonácikkal vagy a zsarukkal. Néhány évvel később a kormány feketelistáján találtuk magunkat. Zenekarunkat riportokban, cikkekben, sőt könyvekben is baloldali szélsőségesnek minősítették, ami szinte lehetetlenné tette, hogy Oroszországban fellépjünk. Rajtunk és néhány hasonló bandán kívül eddig alapvetően a legtöbb zenésznek volt lehetősége itt fellépni. Még a járvány idején is nagyon gyengék voltak a szabályok, és a legsúlyosabb lezárások kivételével koncertekre is sor került. A művészek és közéleti személyiségek azonban ma már egyre nehezebben tudják kifejezni véleményüket a konfliktusról anélkül, hogy tiltanák vagy büntetnék őket.

KK: Te is olyan kollektívaként írod le magad, aki más művészekkel és aktivistákkal együttműködik. Kapcsolatban állsz más szereplőkkel Oroszországban, milyen a helyzetük jelenleg?

SMG: Igen, kapcsolatban állunk más művészekkel, aktivistákkal és non-profit szervezetekkel. A helyzet sokuk számára meglehetősen kilátástalan. Az egyre keményebb kormányzati fellépés mellett a „Nyugat” által bevezetett szankciók is sújtják őket a nemzetközi fizetések leállítása miatt, beleértve a bevételszerzést a YouTube-on, a Patreonon stb. Számos független civil szervezet van Oroszországban, amelyek jelenleg nagy bajban vannak – olyan kiszolgáltatott csoportokat támogató szervezetek, mint például a családon belüli erőszak áldozatai, LMBTQ-aktivisták stb. Sok ellenzéki médiával ugyanez a helyzet. Eddig például a YouTube-on keresztül tudtak megélni nemzetközi adományokból vagy finanszírozni magukat. Ez a lehetőség már nem létezik, ugyanakkor a kormány felpörgeti támadásait az ilyen kezdeményezések ellen. Egyesek még azzal is viccelődnek, hogy a nyugati szankciók hozzásegítik az orosz vezetést ahhoz, hogy elérje azt, amit évek óta szeretett volna – súlyosan károsítják az ellenzéki médiát és az emberi jogi csoportokat, elszakítják őket a globális közösségtől, és magukra hagyják őket üldözőikkel.

KK: Állítólag néhányan elhagyták Oroszországot, mások még mindig Moszkvában tartózkodnak. Mennyire nehéz manapság elhagyni vagy visszamenni Oroszországba?

SMG: A banda magja még mindig itt van Moszkvában. Úti személyzetünk különböző országokból származó emberekből áll, akik már Európában készülnek a közelgő túrára. Összességében némileg problematikus az országból érkezni. Mióta az európai országok törölték az Oroszországból induló járatokat, Ázsiában és Afrikában csak néhány ország van még nyitva, és kínál több ezer eurós jegyeket.

[Megjegyzés: Az interjú március közepén készült, időközben az egész banda elhagyhatta Oroszországot.]

KK: Mit tehetsz a jelenlegi helyzetben? Terveztek valamilyen akciót?

SMG: Segíts a háborúban szenvedő ártatlan embereken! Amit bárki tehet, az az, hogy segít a menekülteknek – civilek milliói menekülnek Ukrajnából, és segítségre szorulnak. Főleg nők és gyerekek, mert a férfiaknak ott kell maradniuk. Szükségük van támogatásra, élelemre, menedékre, alapvető szükségletekre. Vannak megbízható segélyalapok, amelyeknek adományozni lehet pénzt. Mi magunk éppen most indítottunk el egy jótékonysági projektet, hogy pénzt gyűjtsünk az Ukrajnából menekülőknek, a pénzt buszokba, élelmiszerekbe és a szükséges kellékekbe fektetjük. Mindig is igyekeztünk segíteni a különböző országokból érkező menekülteknek, és pénzt gyűjteni olyan szervezeteknek, mint a SeaWatch.org, a Women in Exile és mások. És ezt folytatjuk, ameddig csak tudjuk.

KK: A következő nagy európai turné március végén kezdődik. Azt feltételezed, hogy ez a tervek szerint megtörténhet?

SMG: Igen, azt várjuk, hogy a turné a tervek szerint haladjon. Mindig is egyértelműen háború- és erőszakellenes álláspontunk volt, és ez nem változott. Igen, manapság Oroszországban általában óvatosabbnak kell lennünk. De bár itt nem léphetünk fel, zenéink továbbra is széles körben elérhetők az interneten. És szerencsére, legalábbis remélem, háborúellenes üzenetünket továbbra is nagyon szívesen látják Európában.

KK: Jelenleg sok nemzetközi zenekar lemondja oroszországi koncertjét, de világosan magyarázza el, hogy ez nem az oroszországi emberek miatt van, hanem Putyin háborúja miatt…

SMG: Valószínűleg PR-katasztrófa lenne, ha más országok művészei jelenleg Oroszországban lépnének fel. Nemrég beszéltem egy promóterrel, aki klasszikus és jazz koncerteket ad, és elmesélte, hogy a PR mellett van még egy probléma: a rubel leértékelődése és más gazdasági körülmények miatt a díjak ma körülbelül a fele a háború előttinek. . Nem mindenki áll készen arra, hogy csak szórakozásból fellépjen.

KK: Ha a következő napokban elhagyja Oroszországot, visszajön?

SMG: Jelenleg azt tervezzük, hogy visszatérünk. De miután több mint tíz éve aktivisták vagyunk, megtanultunk felkészülni a legrosszabbra, és van egy B- és C-tervünk. Ebben az összefüggésben mindannyiunknak hálásnak kell lennünk, hogy nem kényszerülünk elhagyni otthonunkat, miközben bombázzák, mivel Ukrajnában, de a Közel-Keleten is szenvednek az emberek. Egyelőre a fő célunk a menekültek megsegítésére irányuló erőfeszítéseink folytatása és a turnén való részvétel. Aztán majd meglátjuk.

zene

„Magyar-sziget“

A „magyar-sziget” nevű fesztivál húsz éve, nyaranta megrendezett fasiszta fesztivál. Egy ideje a dél-alföldi falu, Ásotthalom a fesztivál színhelye, ahol a polgármester-pártvezér már működése első éveiben sok tízmilliós nagyságrendben tette rá a kezét EU-s pénzekre. Legutóbbi akciója a szadista tömeggyilkos Prónay köztéri szobrának felállítása volt.

A „magyar-szigeten”  szélsőjobboldali ideológiai előadások mellett zene is van. A fellépők túlnyomó többsége a „nemzeti-rock” alacsony színvonalú, nem a zenére, mint inkább a nacionalizmusra épülő táborából kerül ki. Éppen ezért feltűnő, hogy a 2022-es programban feltűnik a Tankcsapda. A régi vágású rock-bandáról sok mindent lehet mondani, de eddig soha nem adták tanújelét, hogy szimpatizálnának a fasizmussal. Megváltoztak? Vagy csak nem nézték meg, mihez adják a nevüket?

Nem tűnik fel nekik, hogy a fesztivál néhány száz fős közönsége pont ilyen hatalomra vágyik: „És lassan eljön majd, hogy az lesz a jutalom/Hogy aki beáll a sorba, annak nem vágja át a torkát a Hatalom/Ha a jelét hordja”.

É amikor ez felhangzik, a közönség hogy reagál vajon: „Mint a prédikátor a TV-ben/fasizmus van a vérében./Üvölt, a szemén látszik,/ő is úgy hisz, ahogy a nácik.“

Az is érdekes látvány lesz, amikor a náci jelképekkel dúsan tetovált közönség kórusban énekli: „Az anarchia nem a káosz hanem a hatalom nélküli rend”.

antifasizmus, Oroszország

Egy orosz antifasiszta

(Egy személyes beszámoló az oroszországi antifasizmusról, a 21. század kezdetéről. Így talán értetőbb, hogy hogyan jutott Oroszország a mai állapotába.)

RUSZTAM  JILBARISZOV: OROSZ ANTIFASISZTA HISTÓRIA                                                                                                                                                                                                                      Szeva barátom egy nyári táborban feltett egy kérdést, amit egész életemre megjegyeztem:

„Na, srácok, mikor fogunk már migránsokat verni?”

Valamit motyogtam, hogy ja, ja, ideje már… elég kínos volt. Szevával nehéz volt nem egyetérteni, magas volt, okos, jó tanuló, minden társaság lelke. Ha sakkoztunk mindig ő nyert, ő profi volt, nekem meg maximum volt egy-két jó húzásom.

A 2000-es évek elején a jobbos ideológia elég népszerű volt az orosz fiatalok körében. Az első csecsen háború véget ért, a második megkezdődött, a városokban a lakóépületek robbanásai elhaltak, Dubrovkában terrortámadás történt. A hatóságok  propaganda kampányt indítottak. Korunk hőse, Vlagyimir Putyin új elnök és filmes kollégája, Danila Bagrov. Az aktuális ellenség a sajtóban a „kaukázusi származású személy“ lett.

Megkértem anyámat, hogy vegyen egy naplót, aminek a borítóján Putyin volt, és mindig felálltam, amikor a himnusz szólt. A jobbos ideológia az egyszerűségével, férfiasságával nyert meg, na és azzal, hogy egy közös ügy részének érezhettem magam. Csatlakoztam is volna hozzá, ha nincs egy apró problémám: nem voltam orosz. Én csucsmek, csurka, csurkobek, cseburek, urjuk, baszurman és néha csernozsopa voltam (mind pejoratív, rasszista szavak amiket az oroszországi nem orosz, illetve nem szláv kisebbségekre használnak – fordító). A legtöbb ilyen „becenevet” a moszkvai iskolámban egy belorusz osztálytársamtól hallottam.

Az osztálytársaim megtiltották, hogy tatárnak nevezzem magam, mert a törikönyvünkben tatár-mongol igáról írtak.Az állami intézmények alkalmazottai folyamatosan elírták a nevemet. Nem haragudtam a mindennapi idegengyűlölet megnyilvánulásai miatt, és nem gondolkodtam el annak okairól. Bizonyos értelemben jó érzéssel töltött el, hogy más vagyok, mint a többiek. Addig minden rendben volt velem, amíg össze nem ütköztem a náci skinheadekkel vagy boneheadekkel, ahogy valójában helyesebb őket hívni.

Amikor kilencedikes voltam kórházba kerültem. A kórteremben, egy náci skinhead feküdt mellettem. A haveroktól hallottam, hogy a skinheadek borotválják a fejüket, nehéz cipőket viselnek, és megverik a nem oroszokat és a rappereket mivel azok a feketéket majmolják. Én tökéletes célpont voltam – rapper és tatár – így rettenetesen féltem. Szomszédom hasonlított a Gyűrűk Ura orkjaira – a füle helyén egy darab hús volt. Azt mondta, hogy birkózó füle van. Minden nap brutálisan megverte az egyik fiút, aki velünk feküdt az osztályon. Ráült és ököllel verte arcát, amíg az orrából vér nem szivárgott, majd zsebkendőket nyomott az orrába, hogy megállítsa a vérzést. A fiú ordított, de az ork csak még jobban verte. Ezt, az amúgy orosz fiút azért verte, mert állandóan nyafogott, hogy hiányzik neki az anyja. Amikor megnyugodott gyerekkönyvekből olvasott fel neki.

Az ágyamból figyeltem ezt az őrületet, és nem tudtam megmozdulni. Több fiú feküdt az osztályon. Könnyen legyőzhetnénk együtt – gondoltam. Panaszkodhatnánk az ápolónőnek. De mikor a nővér megjelent és kérdezte, mi történt, mindenki hallgatott.Felhívtam a szüleimet, és megkértem, hogy vigyenek haza.Féltem és szégyelltem magam. Kíváncsi voltam, miért nem álltam ki a fiú mellett. A szüleim könyvtárában fedeztem fel Erich Fromm filozófus könyveit, amikben válaszokra találtam. Elkezdtem olvasni a könyveit, hogy okosnak tűnjek a lányok előtt, de aztán tényleg elkezdett érdekelni. Fromm radikális humanizmusa megfogott.Végre úgy éreztem, hogy lehet a jó oldalon állni és egyúttal kemény gyereknek lenni.

2004-ben előkészítőre mentem a Moszkvai Állami Egyetem Újságíró Karára, ahol megismertem Nyikitát. Igazi punk volt: ivott, oi!-t hallgatott, fekete kabátot viselt és gyűlölte a nácikat. Miatta regisztráltam az antifa.ru fórumra, ahol hasonló gondolkodású emberekre találtam. Írogattam oda és végül arra a következtetésre jutottam, hogy az apolitikus antirasszizmus nem elegendő, mivel az ultra jobboldal elválaszthatatlan kapcsolatban áll a tőkével és a hatalommal. A fórum egyik résztvevője „Adi“ becenév alatt elindította az antifa.p0.ru oldalt, amit baloldalinak hívott. Leveleztünk, és rájöttem, hogy nem elég az interneten antifasisztának lenni.Elküldtem Adi-nak az útlevelem szkenjét, hogy lássa, aligha lehet valaki beépített fasiszta az én vezetéknevemmel, és elmentem az elsõ antifa találkozónkra. Május elsejei tüntetés volt. Maszkot viseltem.A környező öreg kommunisták üvölteni kezdtek, hogy én provokátor vagyok. Adi felismert és átvitt a Vörös Ifjúság Avangárd oszlopához. Kezet fogtam a leendő elvtársakkal. Akkor még nem tudtam, min megyünk majd keresztül.Elmentem pár VIA-találkozóra, ahol beszéltem a vezetőjükkel, Szergej Udalcovval, és még a lábammal is adtam a ritmust, miközben azt skandáltam, hogy “ jön a VIA“. De mivel nem tartottam magam sem valami szar rockernek, se nem voltam a Grazsdanszkaja Abarona rajongója, és szovjet revansista se voltam, így soha többet nem mentem közéjük.

Felmerült, hogy jó lenne egy baloldali antifasiszta csoportot csinálni, ezért bemutattam Nyikitát és Adit egymásnak. Nyikita anarchista, Adi kommunista volt, én meg – Fromm szellemében – szociáldemokrata. Eleinte ideológiai okokból veszekedtek egymással, de aztán sikerült megegyeznünk. Nyikita punkokat hívott, Adi vörös skinheadeket vagy Rashokat (R.A.S.H, Red Anarchist Skinheads), akik otthagyták az VIA-át. Mi Sztálin-fejűeknek hívtuk őket. Nem voltak barátaim ebben a szubkulturális közegben, de nagyon szerettem volna elvtársakat találni.

A 2000-es években Oroszországban a náci skinheadek száma kb. 50 ezer volt, de nehéz megmondani, hogy hányan követtek el gyűlölet-bűncselekményt – magyarázta Alekszandr Verhovszkij, a SOVA központ igazgatója. Az szélsőjobboldali terror az évtized végére érte el a csúcsát. 2005-ben 152 regisztrált gyilkosságot követtek el a nácik, 2009-ben – 548-at.A bűnüldöző szervek persze nem csináltak semmit, mivel a nagypolitika ekkor épp a nacionalista kártyát próbálta kijátszani.A szélsőjobboldali terroristákat elengedték, vagy minimális büntetést kaptak. Az NSO vezetője azzal dicsekedett, hogy a különleges szolgálatoknál is vannak kapcsolatai. A jobboldalnak megvannak a maga képviselői az Állami Dumában – Nyikolaj Kurjanovics a Liberális Demokrata Pártból, majd Andrej Szaveljev a Rodinából és Maxim Miscsenko az Egységes Oroszországból, a Kreml-barát Fiatal Oroszország mozgalom vezetője. Miscsenko nyíltan kacérkodott a nácikkal. Rumol együttműködött a Ruszkíj Obraz mozgalommal – annak vezetőjét, az Orosz Nemzeti Harci Szervezetének (BORN) harcosát, Nyikita Tyihonovot 2011-ben életfogytiglanra ítélték Stanislav Markelov ügyvéd és Anastasia Baburova újságíró meggyilkolása miatt. Vele ugyanazon az egyetemi karon tanultam.

2004-ben az Állami Duma törvényjavaslatot fogadott el miszerint az októberi forradalom évfordulója (november 7) helyett, az új ünnep november 4-e, a nemzeti összetartozás napja lett. Habár a lakosság többsége a mai napig nem tudná megmondani, mit is ünneplünk ekkor, ez a nap – Hitler születésnapja után – a naptár fő „barna” dátuma lett. November 4-én szélsőjobboldaliak ezrei járnak „orosz felvonulásokra” horogkeresztekkel és cári zászlókkal. 2009. november 4-én Miscsenko védnökségével Oroszország legnépszerűbb náci zenekara, a Kolovrat lépett fel a Kreml falainál.

Valakinek meg kellett állítania ezt a szörnyet. Mi szegény családokból való tizenévesek, bölcsész hallgatók vállalkoztunk erre.Közvetlen akciókat terveztünk. Járőrözni jártunk a külső kerületekbe, azt gondoltuk ott gyülekeznek a faskók. Eleinte fárasztó és eredménytelen volt. Nagyon kevesen voltunk. Nem tudtuk, hogyan lehet az ellenséget felkutatni. Nem volt fegyverünk se.Nem tudtuk, hogyan kell verekedni. Egyikünk sem rendelkezett sport eredményekkel vagy harcművészeti díjakkal. Az NSO-hoz képest, akik őszintén hittek az erőszakban és ki sem léptek az edzőteremből, szánalmasnak tűntünk. Nevetségesnek tüntünk a BTO-hoz képest is, akik leszúrták a 8 éves Khursheda Sultonovát és további 12 embert. Mit állíthatnánk ki ellenük?

A mi célunk szélsőjobbos szubkultúra volt, ami új tagokkal látta el a közeget, alvilági pénzeket forgattak és nyomták a propagandát vagyis a valódi terroristák háttér országát alkották. Ezek az emberek nem azok voltak, akik kalapáccsal ütötték az utcaseprőket (Oroszországban az utcaseprők az alacsony fizetés miatt szinte kivétel nélkül mindig közép-ázsiai bevándorlók – fordító), hanem koncerteken büszkén  karlendítve tisztelegtek és aktívan helyeselték a gyilkosságokat. Velük már nem lehetett vitatkozni, mivel rasszista nézeteiknek már az utcán akartak érvényt szerezni.

Először 2005-ben vertem fasisztát.

Az utcán vettük észre, Tibibo és én, sokáig követtük a metróban, hezitáltunk. Tibibo többször is közelebb ment hozzá, úgy tett, mintha a metró térképet tanulmányozná. Jól megnézte a ruháját, hogy biztos legyen, egy nácival állunk szemben. A Prospekt Mira állomás kereszteződésénél a barátom adta ki a parancsot, futottunk és utolértük a mozgólépcsőn. Két lábbal a levegőben előre ugrottam, és így ledöntöttem a nácit a földre. Az arcát eltakarta a kezeivel, miközben vertük azt kiabáltuk hogy: „Antifa!“

Katarzist éltem át, úgy éreztem az erőszak megtisztított.

A csoportunk növekedett és egyre több kapcsolatra tettünk szert. Két-három csoport volt, akik külön lógtak, csak akciókon és koncerteken találkoztunk.. Megalakult a csoport gerince, amely főleg RASH-okból állt. Összesen kb. húszan voltunk, ha beleszámítjuk azokat is akik csak lazán kapcsolódtak a csoporthoz.Az első figyelemre méltó akció, amiben a moszkvai antifasiszták egységesen vettek részt, az szerintem a 2006-os Tochka klub elleni támadás volt. A boneheadek koncertet tartottak ott, többek között nyugati-európai zenekarok részvételével. Nagy tömegben hagytuk el az Oktyabrskaya metro állomást. Az egyikünk egy kockás táskában kettéfűrészelt lapátnyeleket is hozott. A nácik féltek kijönni, bezárkóztak a klubba. Szétszedtük a bejáratot és letéptük a klub tábláját, hogy üzenetet hagyjunk a klub tulajdonosának: a náci koncertek drágák lesznek.

Pár év alatt kiterjedt antifasiszta közeg jött létre Moszkvában, ami koncerteket szervezett, védte őket, nyomtatott anyagokat, könyveket, pólókat készített terjesztésre. Abban az időben több tucat punk és ska csoport tevékenykedett antifasisztaként. Felajánlottunk egy alternatívát a korosztályunknak és ők csatlakoztak hozzánk.

Egyszer egy koncerten megkeresett minket a „Proverocsnaja Linеjka“ énekese, Pít, és megkérdezte: „Srácok, ti szervezitek ezeket az antifa csoportokat?“ Így kaptunk elismerést a moszkvai antifasiszta közegtől, egyik vezetője, Ványa Kosztolom személyében.                                                   

 Ványát 2007-ben ismertem meg. Nagy megtiszteltetés volt számomra, mert nekem ő az antifa élő legendája volt. Több támadást is túlélt, ekkor épp egy ilyen után lábadozott. A nácik egy csavarhúzóval nyakon szúrták a lépcsőháza bejáratánál, ezért bottal járt.

A moszkvai antifa legfőbb szervezete a Moscow Trojan Skinheads (MTS) apolitikus szkinhedekből vagy sharpokból állt (S.H.A.R.P, Skinheads Against Racial Prejudices, a szimbólum egy trójai sisak). Az MTS állt az antifasiszta hierarchia élén. Mindenki arról álmodozott, hogy kitűnjön valahogyan és taggá válhasson. A mi csoportunk volt a második és életkorunkat tekintve fiatalabbak voltunk. A két csoport között versengés folyt, ami bizalmatlansággal kezdődött, de teljes értékű szövetséggé nőtte ki magát.Ványa RASH volt. Talán emiatt otthagyta a MTS-t és felajánlotta, hogy a mi csoportunk vezetője lesz. A döntés meghozatalakor nem voltam ott. Amikor tavasszal visszatért a csoport Petrozavodszkból, ahová Ványával együtt mentek Los Fastidios koncertre, már ő volt a csoport vezetője. Senki sem ellenkezett. Vanya nagy, erős és bátor, kedves és szerény srác volt, ez éles ellentétben állt a becenevével (Kosztolom-csontörő). Mögé szívesen beálltam.

Kosztolom szambózott. Ismerősein keresztül talált egy edzőtermet Pervomajszkaján, és heti rendszerességgel edzéseket tartott nekünk. Megtanította, hogyan kell bemelegíteni, milyen izmokra kell gyúrni, hogyan kell védekezni és támadni álló helyzetben, hova kell ütni, egyszóval felkészített minket az utcai harcra. Két elemre emlékszem még: a lábfogás söpréssel és a szorító fogásból szabadulás. Ezek a mozdulatok nem egyszer segítettek a harcokban. Ványa szervezte a csoportot, ő osztotta ki a szerepeket. Lányok is voltak a csoportban, velünk edzettek és az volt a dolguk, hogy felkutassák, kövessék a nácikat és telefonon értesítsenek minket a mozgásaikról. Ványának adtuk a pénzt a terembérletre és kenőpénzre, hogy az őrizetbe vett elvtársak kiváltsuk – a 2000-es években egy betört náci fej kb. 10 ezer rubelbe került nekünk. Amikor Kosztolommal sparringoltam mindig kicsit hagytam magam, mert a támadás óta rossz volt a mozgáskoordinációja. Nagyon tiszteltem őt, és zavarban voltam, amikor arra gondoltam, hogy mindenki láthatja a gyengeségét. Amikor valaki elkezdett viccelődni és szórakozni a teremben, megpróbáltam nem részt venni benne, mert tudtam Ványa mennyi időt pazarol ránk. Csak egy évvel később épült fel és kezdett részt venni az akcióinkban. Soha nem volt féltem Ványa mellett. Együtt vetettük magunkat a nácikra az Oktyabrskaya metro előcsarnokában. A járókelők az oszlopok közé szorultak, a nácikat a márványlapokba tapostuk.

Akkoriban alapvetően „puszta kézzel, minden szar nélkül“ harcoltunk – vagyis fegyverek nélkül, de egyszer a kezembe vettem egy üveget, hogy szétverjem egy hülye náci fejét.

Nem sikerült, mert az üveg kicsúszott a kesztyűmből. Felmerült, hogy el kéne nevezni valahogy a csoportot. Én a BBC rövidítést javasoltam – Bone Breakers Crew -, de Kosztolom szerényen visszautasította. Azt akarta, hogy a Moszkva szó szerepeljen a névben. Végül a csoport név nélkül maradt, de mi örökre úgy fogunk rá emlékezni,mint Kosztolom csoportjárja. Valamivel később Szókratész is csatlakozott, de ez már nélkülem történt.

Nácinak lenni Oroszországban ismét veszélyessé vált. A nácik többé nem mertek nyíltan az utcán horogkeresztekkel megjelenni és rendezvényeket tartani. Az antifasiszták ellen terrort és „anti-antifa“ brigádokat szerveztek, akiknek az volt a dolguk, hogy a leghíresebb elvtársakat levadásszák és megöljék.2008. október 10-én megölték Fegya Filatovot az MTS-ből. 2009. június 27-én Ilja Dzsaparidzét, november 16-án pedig Ványát. A kapualjban épp a postaládáját csekkolta, amikor a volt FSZB parancsnok, a BORN fegyverese Alekszej Korszunov tarkón lőtte.

Két nappal később megsemmisítettük a RUMOLA irodát. Kétségbeesés diktálta szimbolikus gesztus volt. Én elkéstem az akcióról. Amikor megérkeztem, már mindenki elszaladt. Addigra már régen kiléptem a csoportból, csak mint szimpatizáns, a történéseket a hátsó sorokból figyeltem. 2007-ben meglátogattuk Szása Rjukhin, egy 19 éves fiú édesanyját, akit a BORN tagjai egy koncertre tartva szúrtak le. Ez volt halálának az első évfordulója. Rjukhin antifasiszta volt, de nem volt antifa. Matricákat ragasztott, és áthúzott horogkeresztes jelvényt viselt. Csendben megettük a tortát, átadtuk a pénzt, amit gyűjtöttünk az anyjának, és mentünk is. Egyedül maradt abban a Moszkva melletti kisvárosban. Telefonon szóltam az elvtársaknak, hogy ezt nem tudom tovább csinálni.Minden egyes újabb gyilkosság után elmentem Szent Tatyána templomba az egyetem mellett. Gyertyát gyújtottam a békéért, és kértem az eget, hogy ez a halál legyen utolsó. Egyébként agnosztikus vagyok, de ebben a helyzetben ezt tudtam tenni.

A BORN alapítója Nyikita Tyihonov életfogytiglant kapott, a barátnője, Jevgenyija Haszisz- 18 évet. Két évvel később Korsunovot a saját maga készítette bomba robbantotta fel kocogás közben. Maxim Miscsenkót lecsukták, mert pénzt lopott Csernobil áldozataitól.

Megpróbáltuk legyőzni a nácikat a saját játékukban – és ahogy az várható volt, vesztettünk.

Amikor megtámadták a koncertjeinket – védekeztünk és betámadtuk az ő koncertjeiket. Amikor késekkel támadtak ránk – mi is szereztünk késeket. Vettek airsoft fegyvereket – mi is vettünk. De amikor elkezdtek minket gyilkolni – mi megálltunk.

Egyikünk sem volt kész ölni. Szeva barátom a Szpartak Moszkva egyik ultra csoportjának lett a tagja. Ezután létrehozta a Go Vegas náci graffiti csoportot. „Antifa vagyok. Nem szeretnék találkozni veled az utcán” – mondtam neki. Soha többé nem beszéltünk. A kemény 2000-es éveknek vége lett.A hatalom kihasználta az szélsőjobboldaliakat aztán a történelem szemétdombjára hajította őket.A 2010-es évek elején betiltották a legnagyobb náci szervezeteket, az NSO-t, a DPNI-t és a „Szláv Uniót“, vezetőiket pedig bebörtönözték. A 2014-es események után a legvadabb nácik Ukrajnába távoztak, ahol csatlakoztak az AZOV-hoz.

Az utcai antifasizmus túlnőtt önmagán és elavulttá vált. Az antifa utolsó akciója bizonyult a legjelentősebbnek. 2010. július 28-án 300 ember támadta meg a Himki polgármesteri hivatalt , kövekkel és palackokkal dobálta meg. Az antifa apoteózisa volt a radikalizálódás és az antifasiszta politikai nézetek balra sodródása. Himki után a hatóságok kampányt indítottak az antifasiszták ellen és az Center E nyomozói szétzúzták a szervezetek maradványait. Sokan kerültek börtönbe, mások meghúzták magukat vagy külföldre menekültek. Pít megírta az antifa letűnt korszakának történetét az Kivonulás című könyvben és Európába távozott. Ott politikai menedékjogot kapott, csakúgy, mint Denisz Solopov. Én pedig csatlakoztam az anarchista mozgalomhoz, amely valamivel tovább élt, mint az antifasiszta.

Soha nem bántam meg, hogy a legjobb éveimet az antifasizmusnak szenteltem, ez formált olyanná, amilyen ma vagyok.Annak ellenére, hogy a sors szerény szerepet szánt számomra ebben a drámában, pozitív hős voltam. Megfigyelhettem a punkok és skinek szubkultúrájának hanyatlását, a fennálló társadalom elleni utolsó lázadást és az orosz politikai élet utolsó független, rendszer ellenes mozgalmát.

A legfontosabb, amire rájöttem, hogy egyértelműen van valami baj ezzel a kibaszott világgal, de mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne: és nekik sikerül is, de nekem már nem. Amikor a nácikat a Baumanskajánál a metró kocsijában vertük – az utasok úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, és ültek tovább a helyükön. Biztos vagyok benne, hogy ha az egy „fehéreknek fenntartott” kocsi lett volna és a nácik embereket öltek volna benne, akkor sem tettek volna másképp, talán csak egy kicsit  arrébb ültek volna.

Kedves olvasó, ne mondd nekem, hogy az antifa és a fasiszta egy és ugyanaz, mert akkor nem látsz tisztán a kispolgári önelégültségedtől!! Ne mondd, mert ott van a frontvonal, ahol Kosztolom a többi elvtárssal együtt még mindig az orkok hordái ellen harcol. És amikor eljön az óra, csatlakozom hozzájuk, és mindannyian támadásba lendülünk!

antifasizmus, fasizmus

„Becsület-nap“

A 2022-es év rosszul indult a magyar nácik számára, egyáltalán nem sikerült a korábbi években megszokott külsőségek között megtartaniuk a februári nemzetközi náci parádét.

A náci mítoszépítés részeként egy balul sikerült katonai vállalkozást neveztek ki fő ünnepüknek. 1945 februárjában a budai várban rekedt náci birodalmi katonák megpróbáltak elmenekülni, de túlnyomó többségük ott pusztult, amikor ész nélkül belerohantak a Vörös Hadsereg tüzérségébe. Értelmetlen tömeghalál – ilyen a náci „dicsőség”.

Több kisebb neonáci csoport szokott februárban évfordulós rendezvényeket tartani, de 2022-ben a rendezvényeik többsége kudarcba fulladt.

-A náci rockerek koncertjét a várostól távol, valami eldugott és titkos helyen kellett megtartani, mindössze száz résztvevővel.

-Az évente az aktuálisan legnagyobbnak látszó náci csoport által szervezett utcai parádét nem csak a rendőrség, hanem a bíróság is betiltotta, így arra nem került sor.

-A náci emléktúrát a Teljesítménytúrázók Társasága törölte a hivatalos túrák közül, így az megmaradt náci nosztalgiázók éjszakai sétájának.

Hogy mentsék a menthetőt, a náci oldalak minden kisebb, jelentéktelen eseményt felsoroló listát közöltek a rendezvényeikről. Február 12-én még a budai várban is megjelentek. Incze testvér kivezényelte az egész nyilaskeresztes légióját. Mintegy százötvenen hangos kiáltással biztosították önmagukat arról, hogy ők „vannak”, majd a rendőrségi felszólítás után elballagtak.

A tér túlsó oldalán eközben száz antifasiszta tüntető buzdította őket arra, hogy „A 4 fal között náculjatok”.

—

A „legiohungaria” a maga százfős tagságával, és ezres követőtáborával jelenleg a legnagyobb náci csoport. De hogy pontosan mit is akarnak, arról szerényen hallgatnak. A vezér, Incze Béla szerint nem lényeges kérdés, hogy „ ezt hungarizmusnak, nemzetiszocializmusnak vagy bármi másnak hívom”. A propagandájuk leginkább semmitmondó felhívásokból áll, amivel „aktivizmusra” buzdítanak. Beszélnek „fehér fajról”, kereszténységről, nemzetről, meg persze a náci háborús bűnösöket, milliók gyilkosait dicsőítik.

A „legiohungaria” ideológiai részlege a „zöldinges” (net). A hajdani nyilas mészárosok hordtak zöld inget. A „zöldinges” képviseli az ideológiát: ugyanaz a zagyvaság, mint amit hajdanán a karrierjét a bitófán befejező Szálasi hirdetett. Egy jellemző idézet: „a hungarizmus világnézeti alapjait képző létszemléleti fundamentumok az Abszolútumban realizálódva örökérvényűek”. Ép ésszel nem könnyű értelmezni, de a nyilasoknál ne keressünk értelmet. Szerintük: „a hungarizmus Isten gondolata magyar kiadásban”.

Az elméleti zagyvaság mögött semmi más nem áll, mint a vágy emberek millióinak születési alapon való legyilkolására. Néha ki is mondják: „Jelszavunk pedig az, ami a Vannay-különítménynek is volt: Itt a Vannay-különítmény harcol. Foglyot nem ejtünk, nem hátrálunk!” (Vannay háborús bűnös nyilasként halt meg a háború végén.)