A kapitalizmus rendszerré válva létrehozta a modern nemzetet, és első számú háborús ideológiáját, a nacionalizmust. A nemzet jelszavával könnyű háborúba küldeni az embereket. Nyugatról kelet felé haladva az utóbbi kétszáz évben sorra alakultak meg a nemzetállamok, és ez a folyamat még ma is tart. A 20. század elején, az első világháború után felbomlottak a Kelet-Európát uraló soknemzetiségű dinasztiák. Magyarország is függetlenné vált. A korábban a Habsburg birodalom részeként fennálló Magyar Királyság területének nagyobb részén többségében levő nemzetiségek szintén a nemzetállami fejlődés útját járva kiváltak a magyar fennhatóság alól. Ez az a történelmi folyamat, amit a nacionalista mitológia gyászként tart számon. Mi nem a nemzeti sérelmeket akarjuk orvosolni – annak amúgy sincs sok értelme, hiszen a határok az utóbbi évtizedekben sokat vesztettek jelentőségükből, és a valódi sérelmek „saját” nemzetünk uralkodó osztályától érnek minket. Mi azt gondoljuk, hogy akkor fogunk felszabadulni a tőke uralma alól, akkor fog megszűnni a kizsákmányolás és az elnyomás, amikor leomlanak az országhatárok, leomlik az elnyomás gépezete, az állam, és a nemzeteken túli világméretű közösségben fog élni az emberiség.

2017 őszén a katalán elszakadási törekvések, a heves megmozdulások kapcsán fellángolt a vita a nacionalizmusról. A spanyolországi események mélyebb jelentésére visszatérünk, először tisztázzuk a viszonyunkat a nacionalizmushoz.

A modern nacionalizmus ideológiája a születő kapitalizmus termékeként jött létre több mint kétszáz évvel ezelőtt. A tőke olyan állami keretek között tudta először stabilan megvetni a lábát, melyet az egész társadalomra kiterjedő ideológia tartott össze. Az ideológia fő célpontja a bérmunkások voltak. A nemzeti eszmével lehetett hamis „érdek-közösségbe” vonni őket kizsákmányolóikkal, és sikeresen szembefordítani a többi államban élő kizsákmányoltakkal. A nacionalizmus alapvetően egy háborús, mozgósító ideológia. Ezért hozták létre, és ma is ez a funkciója. Ebből a szempontból nincs különbség az államnacionalizmus – ahol minden állampolgár a nemzet tagja –, és az etnikai nacionalizmus – ahol a származás tesz valakit a nemzet részévé – között. A nemzet fogalmát, a nemzeti eszmét a kapitalizmus hozta létre.

A szülőföld szeretetének nincs sok köze a nacionalizmushoz, bármennyire is igyekszik ezt elhitetni az ideológia. Szerethetjük az éghajlatot, bizonyos ízeket, az alföldi rónaságot, a dunántúli szelíd lankákat vagy a gellérthegyi panorámát – ez nem jár sem jogokkal, sem kötelességekkel. Senkinek sincs „joga ősei földjéhez”, és senkinek sem kötelessége harcba szállni a nemzetvezető parancsára. A „nemzet” a szabadság ellensége. Az antifasizmus internacionalista, a nemzetek fölötti, az általános emberi szabadság védelmezője.

A nacionalizmus a kapitalizmus hatékony kiszolgálója, nagy szerepe van háborúk kirobbantásában, vagyis abban, hogy az emberek hagyják magukat a vágóhídra terelni, sőt, vállalják a mészáros szerepét is. A nacionalizmus arra is jó, hogy a nemzeti függetlenség jelszavával tömegek mondjanak le a valódi emberei felszabadulás igényéről. Különösen fontos a rendszer számára a nemzeti eszme válságos időszakokban, amikor a kizsákmányolás gépezete akadozik, a termelés nem hozza az uralkodó osztály által elvárt profitot. Minden kormányzatot a növekvő életszínvonal ígérete tart hatalmon, és ha ezt nem tudják biztosítani, mint a 21. században világszerte tapasztaljuk, akkor megpróbálják ideológiával kábítani az embereket. Idegengyűlölet, vallás, nacionalizmus, van bőven választék. Aki nem gondolkodik, az könnyen elhiheti, hogy a menekültek, a más vallásúak, vagy a más nyelvet beszélők felelősek a problémákért. Azokért a problémákért, amiket a kapitalista világrendszer hoz létre, és melyek ugyanúgy sújtják a bűnbaknak kikiáltott embercsoportokat is. A kapitalizmus olyan korszakába lépett, amiből talán már nem képes megújulva kikerülni. De nem fogja magát megadni. Az elnyomók és kizsákmányolók mindent meg fognak tenni uralmuk fenntartásáért: diktatúrákat hoznak létre, népirtásokat rendeznek, háborúkat robbantanak ki. A nacionalizmus csak a kapitalizmussal együtt fog eltűnni a történelem süllyesztőjében.

A kapitalizmus hajdani centrumában, ahol a nemzeti eszme megszületett, látszólag ellentétes folyamatok zajlanak: a tőkés csoportok megpróbálják erőiket egyesíteni egy nemzetállami föderációban, egy egyesült Európában. Erre rákényszeríti őket a világgazdasági verseny. De mivel arra nincs esély, hogy a következő évtizedekben számottevően nőne az életszínvonal, muszáj valami ideológiát adni a népnek. Miközben a tőke urai egyre szorosabbra fűzik a kapcsolataikat, és azt állítják hogy a multinacionális konszernek világa tudja biztosítani a jólétünket, más hatalmi csoportok, politikusok, ideológiagyártók azt próbálják meg elhitetni velünk, hogy a nemzetállam az, ami védi a mi érdekeinket. Mindkettő átverés. Érezzük, hogy a tőke vergődésének az árát velünk fizettetik meg, és mégis elhisszük hogy vagy egy európai föderáció, vagy egy nemzetállam az, ami nekünk jó.

A jelenkori nyugat-európai függetlenségi mozgalmakat történelmi sérelmek is motiválják, a függetlenedő nemzetiségek most jutottak el a nemzetállam-alapítás történelmi korszakába, és ráadásul azt is könnyű elhinni, hogy a mozgalom egyben a kizsákmányolás fokozása ellen is irányul. A magyar nacionalizmus sérelmi politikája más jellegű, itt egy hajdani imperialista eszme visszatérési kísérletéről van szó.

Elítélünk minden nemzeti elnyomást, de tudjuk, hogy a nacionalizmus az ellenségünk. Nem új államokat akarunk, hanem minden állam megszüntetését. Nem új határokat, vagy nem a határok áthelyezését, hanem minden határ lebontását.