(Egy személyes beszámoló az oroszországi antifasizmusról, a 21. század kezdetéről. Így talán értetőbb, hogy hogyan jutott Oroszország a mai állapotába.)

RUSZTAM  JILBARISZOV: OROSZ ANTIFASISZTA HISTÓRIA                                                                                                                                                                                                                      Szeva barátom egy nyári táborban feltett egy kérdést, amit egész életemre megjegyeztem:

„Na, srácok, mikor fogunk már migránsokat verni?”

Valamit motyogtam, hogy ja, ja, ideje már… elég kínos volt. Szevával nehéz volt nem egyetérteni, magas volt, okos, jó tanuló, minden társaság lelke. Ha sakkoztunk mindig ő nyert, ő profi volt, nekem meg maximum volt egy-két jó húzásom.

A 2000-es évek elején a jobbos ideológia elég népszerű volt az orosz fiatalok körében. Az első csecsen háború véget ért, a második megkezdődött, a városokban a lakóépületek robbanásai elhaltak, Dubrovkában terrortámadás történt. A hatóságok  propaganda kampányt indítottak. Korunk hőse, Vlagyimir Putyin új elnök és filmes kollégája, Danila Bagrov. Az aktuális ellenség a sajtóban a „kaukázusi származású személy“ lett.

Megkértem anyámat, hogy vegyen egy naplót, aminek a borítóján Putyin volt, és mindig felálltam, amikor a himnusz szólt. A jobbos ideológia az egyszerűségével, férfiasságával nyert meg, na és azzal, hogy egy közös ügy részének érezhettem magam. Csatlakoztam is volna hozzá, ha nincs egy apró problémám: nem voltam orosz. Én csucsmek, csurka, csurkobek, cseburek, urjuk, baszurman és néha csernozsopa voltam (mind pejoratív, rasszista szavak amiket az oroszországi nem orosz, illetve nem szláv kisebbségekre használnak – fordító). A legtöbb ilyen „becenevet” a moszkvai iskolámban egy belorusz osztálytársamtól hallottam.

Az osztálytársaim megtiltották, hogy tatárnak nevezzem magam, mert a törikönyvünkben tatár-mongol igáról írtak.Az állami intézmények alkalmazottai folyamatosan elírták a nevemet. Nem haragudtam a mindennapi idegengyűlölet megnyilvánulásai miatt, és nem gondolkodtam el annak okairól. Bizonyos értelemben jó érzéssel töltött el, hogy más vagyok, mint a többiek. Addig minden rendben volt velem, amíg össze nem ütköztem a náci skinheadekkel vagy boneheadekkel, ahogy valójában helyesebb őket hívni.

Amikor kilencedikes voltam kórházba kerültem. A kórteremben, egy náci skinhead feküdt mellettem. A haveroktól hallottam, hogy a skinheadek borotválják a fejüket, nehéz cipőket viselnek, és megverik a nem oroszokat és a rappereket mivel azok a feketéket majmolják. Én tökéletes célpont voltam – rapper és tatár – így rettenetesen féltem. Szomszédom hasonlított a Gyűrűk Ura orkjaira – a füle helyén egy darab hús volt. Azt mondta, hogy birkózó füle van. Minden nap brutálisan megverte az egyik fiút, aki velünk feküdt az osztályon. Ráült és ököllel verte arcát, amíg az orrából vér nem szivárgott, majd zsebkendőket nyomott az orrába, hogy megállítsa a vérzést. A fiú ordított, de az ork csak még jobban verte. Ezt, az amúgy orosz fiút azért verte, mert állandóan nyafogott, hogy hiányzik neki az anyja. Amikor megnyugodott gyerekkönyvekből olvasott fel neki.

Az ágyamból figyeltem ezt az őrületet, és nem tudtam megmozdulni. Több fiú feküdt az osztályon. Könnyen legyőzhetnénk együtt – gondoltam. Panaszkodhatnánk az ápolónőnek. De mikor a nővér megjelent és kérdezte, mi történt, mindenki hallgatott.Felhívtam a szüleimet, és megkértem, hogy vigyenek haza.Féltem és szégyelltem magam. Kíváncsi voltam, miért nem álltam ki a fiú mellett. A szüleim könyvtárában fedeztem fel Erich Fromm filozófus könyveit, amikben válaszokra találtam. Elkezdtem olvasni a könyveit, hogy okosnak tűnjek a lányok előtt, de aztán tényleg elkezdett érdekelni. Fromm radikális humanizmusa megfogott.Végre úgy éreztem, hogy lehet a jó oldalon állni és egyúttal kemény gyereknek lenni.

2004-ben előkészítőre mentem a Moszkvai Állami Egyetem Újságíró Karára, ahol megismertem Nyikitát. Igazi punk volt: ivott, oi!-t hallgatott, fekete kabátot viselt és gyűlölte a nácikat. Miatta regisztráltam az antifa.ru fórumra, ahol hasonló gondolkodású emberekre találtam. Írogattam oda és végül arra a következtetésre jutottam, hogy az apolitikus antirasszizmus nem elegendő, mivel az ultra jobboldal elválaszthatatlan kapcsolatban áll a tőkével és a hatalommal. A fórum egyik résztvevője „Adi“ becenév alatt elindította az antifa.p0.ru oldalt, amit baloldalinak hívott. Leveleztünk, és rájöttem, hogy nem elég az interneten antifasisztának lenni.Elküldtem Adi-nak az útlevelem szkenjét, hogy lássa, aligha lehet valaki beépített fasiszta az én vezetéknevemmel, és elmentem az elsõ antifa találkozónkra. Május elsejei tüntetés volt. Maszkot viseltem.A környező öreg kommunisták üvölteni kezdtek, hogy én provokátor vagyok. Adi felismert és átvitt a Vörös Ifjúság Avangárd oszlopához. Kezet fogtam a leendő elvtársakkal. Akkor még nem tudtam, min megyünk majd keresztül.Elmentem pár VIA-találkozóra, ahol beszéltem a vezetőjükkel, Szergej Udalcovval, és még a lábammal is adtam a ritmust, miközben azt skandáltam, hogy “ jön a VIA“. De mivel nem tartottam magam sem valami szar rockernek, se nem voltam a Grazsdanszkaja Abarona rajongója, és szovjet revansista se voltam, így soha többet nem mentem közéjük.

Felmerült, hogy jó lenne egy baloldali antifasiszta csoportot csinálni, ezért bemutattam Nyikitát és Adit egymásnak. Nyikita anarchista, Adi kommunista volt, én meg – Fromm szellemében – szociáldemokrata. Eleinte ideológiai okokból veszekedtek egymással, de aztán sikerült megegyeznünk. Nyikita punkokat hívott, Adi vörös skinheadeket vagy Rashokat (R.A.S.H, Red Anarchist Skinheads), akik otthagyták az VIA-át. Mi Sztálin-fejűeknek hívtuk őket. Nem voltak barátaim ebben a szubkulturális közegben, de nagyon szerettem volna elvtársakat találni.

A 2000-es években Oroszországban a náci skinheadek száma kb. 50 ezer volt, de nehéz megmondani, hogy hányan követtek el gyűlölet-bűncselekményt – magyarázta Alekszandr Verhovszkij, a SOVA központ igazgatója. Az szélsőjobboldali terror az évtized végére érte el a csúcsát. 2005-ben 152 regisztrált gyilkosságot követtek el a nácik, 2009-ben – 548-at.A bűnüldöző szervek persze nem csináltak semmit, mivel a nagypolitika ekkor épp a nacionalista kártyát próbálta kijátszani.A szélsőjobboldali terroristákat elengedték, vagy minimális büntetést kaptak. Az NSO vezetője azzal dicsekedett, hogy a különleges szolgálatoknál is vannak kapcsolatai. A jobboldalnak megvannak a maga képviselői az Állami Dumában – Nyikolaj Kurjanovics a Liberális Demokrata Pártból, majd Andrej Szaveljev a Rodinából és Maxim Miscsenko az Egységes Oroszországból, a Kreml-barát Fiatal Oroszország mozgalom vezetője. Miscsenko nyíltan kacérkodott a nácikkal. Rumol együttműködött a Ruszkíj Obraz mozgalommal – annak vezetőjét, az Orosz Nemzeti Harci Szervezetének (BORN) harcosát, Nyikita Tyihonovot 2011-ben életfogytiglanra ítélték Stanislav Markelov ügyvéd és Anastasia Baburova újságíró meggyilkolása miatt. Vele ugyanazon az egyetemi karon tanultam.

2004-ben az Állami Duma törvényjavaslatot fogadott el miszerint az októberi forradalom évfordulója (november 7) helyett, az új ünnep november 4-e, a nemzeti összetartozás napja lett. Habár a lakosság többsége a mai napig nem tudná megmondani, mit is ünneplünk ekkor, ez a nap – Hitler születésnapja után – a naptár fő „barna” dátuma lett. November 4-én szélsőjobboldaliak ezrei járnak „orosz felvonulásokra” horogkeresztekkel és cári zászlókkal. 2009. november 4-én Miscsenko védnökségével Oroszország legnépszerűbb náci zenekara, a Kolovrat lépett fel a Kreml falainál.

Valakinek meg kellett állítania ezt a szörnyet. Mi szegény családokból való tizenévesek, bölcsész hallgatók vállalkoztunk erre.Közvetlen akciókat terveztünk. Járőrözni jártunk a külső kerületekbe, azt gondoltuk ott gyülekeznek a faskók. Eleinte fárasztó és eredménytelen volt. Nagyon kevesen voltunk. Nem tudtuk, hogyan lehet az ellenséget felkutatni. Nem volt fegyverünk se.Nem tudtuk, hogyan kell verekedni. Egyikünk sem rendelkezett sport eredményekkel vagy harcművészeti díjakkal. Az NSO-hoz képest, akik őszintén hittek az erőszakban és ki sem léptek az edzőteremből, szánalmasnak tűntünk. Nevetségesnek tüntünk a BTO-hoz képest is, akik leszúrták a 8 éves Khursheda Sultonovát és további 12 embert. Mit állíthatnánk ki ellenük?

A mi célunk szélsőjobbos szubkultúra volt, ami új tagokkal látta el a közeget, alvilági pénzeket forgattak és nyomták a propagandát vagyis a valódi terroristák háttér országát alkották. Ezek az emberek nem azok voltak, akik kalapáccsal ütötték az utcaseprőket (Oroszországban az utcaseprők az alacsony fizetés miatt szinte kivétel nélkül mindig közép-ázsiai bevándorlók – fordító), hanem koncerteken büszkén  karlendítve tisztelegtek és aktívan helyeselték a gyilkosságokat. Velük már nem lehetett vitatkozni, mivel rasszista nézeteiknek már az utcán akartak érvényt szerezni.

Először 2005-ben vertem fasisztát.

Az utcán vettük észre, Tibibo és én, sokáig követtük a metróban, hezitáltunk. Tibibo többször is közelebb ment hozzá, úgy tett, mintha a metró térképet tanulmányozná. Jól megnézte a ruháját, hogy biztos legyen, egy nácival állunk szemben. A Prospekt Mira állomás kereszteződésénél a barátom adta ki a parancsot, futottunk és utolértük a mozgólépcsőn. Két lábbal a levegőben előre ugrottam, és így ledöntöttem a nácit a földre. Az arcát eltakarta a kezeivel, miközben vertük azt kiabáltuk hogy: „Antifa!“

Katarzist éltem át, úgy éreztem az erőszak megtisztított.

A csoportunk növekedett és egyre több kapcsolatra tettünk szert. Két-három csoport volt, akik külön lógtak, csak akciókon és koncerteken találkoztunk.. Megalakult a csoport gerince, amely főleg RASH-okból állt. Összesen kb. húszan voltunk, ha beleszámítjuk azokat is akik csak lazán kapcsolódtak a csoporthoz.Az első figyelemre méltó akció, amiben a moszkvai antifasiszták egységesen vettek részt, az szerintem a 2006-os Tochka klub elleni támadás volt. A boneheadek koncertet tartottak ott, többek között nyugati-európai zenekarok részvételével. Nagy tömegben hagytuk el az Oktyabrskaya metro állomást. Az egyikünk egy kockás táskában kettéfűrészelt lapátnyeleket is hozott. A nácik féltek kijönni, bezárkóztak a klubba. Szétszedtük a bejáratot és letéptük a klub tábláját, hogy üzenetet hagyjunk a klub tulajdonosának: a náci koncertek drágák lesznek.

Pár év alatt kiterjedt antifasiszta közeg jött létre Moszkvában, ami koncerteket szervezett, védte őket, nyomtatott anyagokat, könyveket, pólókat készített terjesztésre. Abban az időben több tucat punk és ska csoport tevékenykedett antifasisztaként. Felajánlottunk egy alternatívát a korosztályunknak és ők csatlakoztak hozzánk.

Egyszer egy koncerten megkeresett minket a „Proverocsnaja Linеjka“ énekese, Pít, és megkérdezte: „Srácok, ti szervezitek ezeket az antifa csoportokat?“ Így kaptunk elismerést a moszkvai antifasiszta közegtől, egyik vezetője, Ványa Kosztolom személyében.                                                   

 Ványát 2007-ben ismertem meg. Nagy megtiszteltetés volt számomra, mert nekem ő az antifa élő legendája volt. Több támadást is túlélt, ekkor épp egy ilyen után lábadozott. A nácik egy csavarhúzóval nyakon szúrták a lépcsőháza bejáratánál, ezért bottal járt.

A moszkvai antifa legfőbb szervezete a Moscow Trojan Skinheads (MTS) apolitikus szkinhedekből vagy sharpokból állt (S.H.A.R.P, Skinheads Against Racial Prejudices, a szimbólum egy trójai sisak). Az MTS állt az antifasiszta hierarchia élén. Mindenki arról álmodozott, hogy kitűnjön valahogyan és taggá válhasson. A mi csoportunk volt a második és életkorunkat tekintve fiatalabbak voltunk. A két csoport között versengés folyt, ami bizalmatlansággal kezdődött, de teljes értékű szövetséggé nőtte ki magát.Ványa RASH volt. Talán emiatt otthagyta a MTS-t és felajánlotta, hogy a mi csoportunk vezetője lesz. A döntés meghozatalakor nem voltam ott. Amikor tavasszal visszatért a csoport Petrozavodszkból, ahová Ványával együtt mentek Los Fastidios koncertre, már ő volt a csoport vezetője. Senki sem ellenkezett. Vanya nagy, erős és bátor, kedves és szerény srác volt, ez éles ellentétben állt a becenevével (Kosztolom-csontörő). Mögé szívesen beálltam.

Kosztolom szambózott. Ismerősein keresztül talált egy edzőtermet Pervomajszkaján, és heti rendszerességgel edzéseket tartott nekünk. Megtanította, hogyan kell bemelegíteni, milyen izmokra kell gyúrni, hogyan kell védekezni és támadni álló helyzetben, hova kell ütni, egyszóval felkészített minket az utcai harcra. Két elemre emlékszem még: a lábfogás söpréssel és a szorító fogásból szabadulás. Ezek a mozdulatok nem egyszer segítettek a harcokban. Ványa szervezte a csoportot, ő osztotta ki a szerepeket. Lányok is voltak a csoportban, velünk edzettek és az volt a dolguk, hogy felkutassák, kövessék a nácikat és telefonon értesítsenek minket a mozgásaikról. Ványának adtuk a pénzt a terembérletre és kenőpénzre, hogy az őrizetbe vett elvtársak kiváltsuk – a 2000-es években egy betört náci fej kb. 10 ezer rubelbe került nekünk. Amikor Kosztolommal sparringoltam mindig kicsit hagytam magam, mert a támadás óta rossz volt a mozgáskoordinációja. Nagyon tiszteltem őt, és zavarban voltam, amikor arra gondoltam, hogy mindenki láthatja a gyengeségét. Amikor valaki elkezdett viccelődni és szórakozni a teremben, megpróbáltam nem részt venni benne, mert tudtam Ványa mennyi időt pazarol ránk. Csak egy évvel később épült fel és kezdett részt venni az akcióinkban. Soha nem volt féltem Ványa mellett. Együtt vetettük magunkat a nácikra az Oktyabrskaya metro előcsarnokában. A járókelők az oszlopok közé szorultak, a nácikat a márványlapokba tapostuk.

Akkoriban alapvetően „puszta kézzel, minden szar nélkül“ harcoltunk – vagyis fegyverek nélkül, de egyszer a kezembe vettem egy üveget, hogy szétverjem egy hülye náci fejét.

Nem sikerült, mert az üveg kicsúszott a kesztyűmből. Felmerült, hogy el kéne nevezni valahogy a csoportot. Én a BBC rövidítést javasoltam – Bone Breakers Crew -, de Kosztolom szerényen visszautasította. Azt akarta, hogy a Moszkva szó szerepeljen a névben. Végül a csoport név nélkül maradt, de mi örökre úgy fogunk rá emlékezni,mint Kosztolom csoportjárja. Valamivel később Szókratész is csatlakozott, de ez már nélkülem történt.

Nácinak lenni Oroszországban ismét veszélyessé vált. A nácik többé nem mertek nyíltan az utcán horogkeresztekkel megjelenni és rendezvényeket tartani. Az antifasiszták ellen terrort és „anti-antifa“ brigádokat szerveztek, akiknek az volt a dolguk, hogy a leghíresebb elvtársakat levadásszák és megöljék.2008. október 10-én megölték Fegya Filatovot az MTS-ből. 2009. június 27-én Ilja Dzsaparidzét, november 16-án pedig Ványát. A kapualjban épp a postaládáját csekkolta, amikor a volt FSZB parancsnok, a BORN fegyverese Alekszej Korszunov tarkón lőtte.

Két nappal később megsemmisítettük a RUMOLA irodát. Kétségbeesés diktálta szimbolikus gesztus volt. Én elkéstem az akcióról. Amikor megérkeztem, már mindenki elszaladt. Addigra már régen kiléptem a csoportból, csak mint szimpatizáns, a történéseket a hátsó sorokból figyeltem. 2007-ben meglátogattuk Szása Rjukhin, egy 19 éves fiú édesanyját, akit a BORN tagjai egy koncertre tartva szúrtak le. Ez volt halálának az első évfordulója. Rjukhin antifasiszta volt, de nem volt antifa. Matricákat ragasztott, és áthúzott horogkeresztes jelvényt viselt. Csendben megettük a tortát, átadtuk a pénzt, amit gyűjtöttünk az anyjának, és mentünk is. Egyedül maradt abban a Moszkva melletti kisvárosban. Telefonon szóltam az elvtársaknak, hogy ezt nem tudom tovább csinálni.Minden egyes újabb gyilkosság után elmentem Szent Tatyána templomba az egyetem mellett. Gyertyát gyújtottam a békéért, és kértem az eget, hogy ez a halál legyen utolsó. Egyébként agnosztikus vagyok, de ebben a helyzetben ezt tudtam tenni.

A BORN alapítója Nyikita Tyihonov életfogytiglant kapott, a barátnője, Jevgenyija Haszisz- 18 évet. Két évvel később Korsunovot a saját maga készítette bomba robbantotta fel kocogás közben. Maxim Miscsenkót lecsukták, mert pénzt lopott Csernobil áldozataitól.

Megpróbáltuk legyőzni a nácikat a saját játékukban – és ahogy az várható volt, vesztettünk.

Amikor megtámadták a koncertjeinket – védekeztünk és betámadtuk az ő koncertjeiket. Amikor késekkel támadtak ránk – mi is szereztünk késeket. Vettek airsoft fegyvereket – mi is vettünk. De amikor elkezdtek minket gyilkolni – mi megálltunk.

Egyikünk sem volt kész ölni. Szeva barátom a Szpartak Moszkva egyik ultra csoportjának lett a tagja. Ezután létrehozta a Go Vegas náci graffiti csoportot. „Antifa vagyok. Nem szeretnék találkozni veled az utcán” – mondtam neki. Soha többé nem beszéltünk. A kemény 2000-es éveknek vége lett.A hatalom kihasználta az szélsőjobboldaliakat aztán a történelem szemétdombjára hajította őket.A 2010-es évek elején betiltották a legnagyobb náci szervezeteket, az NSO-t, a DPNI-t és a „Szláv Uniót“, vezetőiket pedig bebörtönözték. A 2014-es események után a legvadabb nácik Ukrajnába távoztak, ahol csatlakoztak az AZOV-hoz.

Az utcai antifasizmus túlnőtt önmagán és elavulttá vált. Az antifa utolsó akciója bizonyult a legjelentősebbnek. 2010. július 28-án 300 ember támadta meg a Himki polgármesteri hivatalt , kövekkel és palackokkal dobálta meg. Az antifa apoteózisa volt a radikalizálódás és az antifasiszta politikai nézetek balra sodródása. Himki után a hatóságok kampányt indítottak az antifasiszták ellen és az Center E nyomozói szétzúzták a szervezetek maradványait. Sokan kerültek börtönbe, mások meghúzták magukat vagy külföldre menekültek. Pít megírta az antifa letűnt korszakának történetét az Kivonulás című könyvben és Európába távozott. Ott politikai menedékjogot kapott, csakúgy, mint Denisz Solopov. Én pedig csatlakoztam az anarchista mozgalomhoz, amely valamivel tovább élt, mint az antifasiszta.

Soha nem bántam meg, hogy a legjobb éveimet az antifasizmusnak szenteltem, ez formált olyanná, amilyen ma vagyok.Annak ellenére, hogy a sors szerény szerepet szánt számomra ebben a drámában, pozitív hős voltam. Megfigyelhettem a punkok és skinek szubkultúrájának hanyatlását, a fennálló társadalom elleni utolsó lázadást és az orosz politikai élet utolsó független, rendszer ellenes mozgalmát.

A legfontosabb, amire rájöttem, hogy egyértelműen van valami baj ezzel a kibaszott világgal, de mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne: és nekik sikerül is, de nekem már nem. Amikor a nácikat a Baumanskajánál a metró kocsijában vertük – az utasok úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, és ültek tovább a helyükön. Biztos vagyok benne, hogy ha az egy „fehéreknek fenntartott” kocsi lett volna és a nácik embereket öltek volna benne, akkor sem tettek volna másképp, talán csak egy kicsit  arrébb ültek volna.

Kedves olvasó, ne mondd nekem, hogy az antifa és a fasiszta egy és ugyanaz, mert akkor nem látsz tisztán a kispolgári önelégültségedtől!! Ne mondd, mert ott van a frontvonal, ahol Kosztolom a többi elvtárssal együtt még mindig az orkok hordái ellen harcol. És amikor eljön az óra, csatlakozom hozzájuk, és mindannyian támadásba lendülünk!