https://161crew.bzzz.net/bardzo-dluga-zima/?fbclid=IwAR262N1r3GppzA-SIljUOF9C-Pbq3rTAi-XdpAsP6EI6uAPN_u9An-_LjeQ

Nagyon hosszú tél

(A háború mindent megváltoztat – hirtelen a hadsereg támogatói vagy ellenfelei leszünk, a forradalmárok pedig katonákká, a koalíciók monopolizálják a politikát, nő a hazafias hév, és a rend pártja győzedelmeskedik. Amikor február 24-én az orosz hadsereg megtámadta Ukrajnát, Putyin azzal érvelt, hogy ez a „nácitlanítás“ nevében történt, emlékeztetve arra, hogy az „antifasizmus“ milyen fontos szerepet játszik az orosz állam ideológiájában. A következő, a Liaisons kiadó első, „A nép nevében” című könyvében megjelent szövegben egy régióbeli barát a 2014-es ukrajnai Majdan-felkelésben részt vevő forradalmárokról, valamint a különleges eseményekről mesél.)

 (Barátunk nemrégiben létrehozott egy honlapot is, ahol az ukrajnai aktuális eseményekről ír, és a jövőben további cikkek jelennek meg rajta. Bár az alábbi szöveg nem a jelen invázióra vonatkozik, a jelen pillanatának egy fontos történetét mutatja be (téli felkelés, Anti-Majdan, Krím annektálása), és lehetővé teszi, hogy más lehetséges történeteket is elképzelhessünk oroszok és ukránok között.)

Az orosz „antifasizmus“ története.

Egy meleg nyári estén Kijevben egy barátom mesélt nekem egy történetet a nagyapjáról. A történet a második világháború idején játszódik Ukrajnában. Nagyapja parasztként egy újabb német offenzíva után a németek által megszállt területen találta magát. Nagyapja harcolni akart a nácikkal, de ki kellett találnia, hogyan tegye. Két lehetősége volt: maradhat a megszállt területen, és kereshet egy partizán különítményt, vagy megpróbálhat csatlakozni a Vörös Hadsereghez. Elhatározta, hogy partizánokat keres, és így egy furcsa, németekkel harcoló egységre bukkant. A történet nem magyarázza meg, hogyan, de láthatóan valahogy rájött, hogy ők a mahnovisták. A barátom mesélte, hogy a nagyapja élénken megemlítette, hogy úgy döntött, hogy lehetőleg távol marad tőlük, mert ezeket az embereket a nácik és a vörösök is összetörik. A túlélés esélye egy ilyen zászlóaljban gyakorlatilag nulla volt.

Ma keveset tudunk erről a zászlóaljról, de valószínűleg Ossip Tsebry volt a parancsnoka – egy híres mahnovista, aki 1921-ben megszökött a bolsevikok elől. 1942-ben Tsebry visszatért Ukrajnába, hogy megpróbáljon létrehozni egy anarchista gerillamozgalmat a nácik és a bolsevikok elleni harcra. Bár keveset tudni róla, ez az osztag létezett, és végül legyőzték a nácik. Tsebryt elfogták és koncentrációs táborba küldték, majd 1945-ben a nyugati szövetségesek felszabadították, és ennek eredményeként ismét sikerült megszöknie a bolsevikok elől.

2014 őszének elején emlegettük. Oroszország már annektálta a Krímet, és csapatokat vezetett Donbászban. Ekkor már senki sem lepődne meg, ha megtudná, hogy az orosz tankok Harkovba, Odesszába, sőt Kijevbe is tartanak. Most jöttem Szentpétervárról, ahol láttam, hogy az orosz közvélemény teljes mértékben támogatja az inváziót. Háborúellenes mozgalom nem volt látható, és amikor a barátok között emlékeket váltottunk, érzelmeink megegyeztek a helyzet intenzitásával.

Viharos vizek

Később a viták szinte kizárólag a fasizmus és az antifasizmus körül forogtak. Minden más vitát beárnyékolt a kérdés: ki a fasiszta és ki az antifasiszta? Az ukrán felkelés kezdetétől az orosz állami propaganda lopva felelevenítette a régi szovjet szókincset, és azt hirdette, hogy a mozgalom részesei fasiszták vagy nácik, vagy legalábbis ők manipulálják őket. Az ukrán anarchisták és baloldaliak válaszul megjegyezték, hogy az orosz állam valójában a térség legfasisztább állama. A „fasiszta“ önkéntes zászlóaljak és a „fasiszta“ Donyecki Népköztársaság (DNR) minden hír címlapjára került. Az antifasiszták Fehéroroszországból és Ukrajnából, Spanyolországból és Olaszországból, Brazíliából és Isten tudja, hol máshol jöttek harcolni. Néhányan az egyik oldalon, mások a másik oldalon kötöttek ki.

A nyugati baloldaliak eleinte, akiket elcsábítottak Kijev jeges utcáin égő szovjet Berkut-buszok képei, többnyire a Majdant támogatták. De amikor rájöttek, hogy a ferde fekete és vörös zászlók valóban fasiszta zászlók, hirtelen meggondolták magukat, és támogatni kezdtek egy „antifasiszta népfelkelést“ Keleten. Aztán megláttak egy VICE-jelentést az oroszbarát antifasisztákról, akikről kiderült, hogy fasiszták. Mindez túl bonyolult volt számukra, így egyáltalán elvesztették érdeklődésüket az ukrajnai helyzet iránt. Azonban nem a Nyugat volt az egyetlen hely, ahol zűrzavar uralkodott. Az anarchisták és a baloldaliak Oroszországban halálig vitatkoztak arról, hogy Ukrajnában pontosan ki a fasiszta és ki az antifasiszta, mintha mindez tisztázhatná és megoldhatná a kérdést.

Senkinek sem volt világos elképzelése arról, hogy mit kell tennie, még a helyszínen sem. Mindannyian kétségbeesetten kerestük a nyomokat, különösen a múltbeli történetekben. Ám a háború valósága és az ezzel kapcsolatos általános mozgósítás nem képezte elemzésünk tárgyát. A legtöbben úgy nőttünk fel, hogy úgy éreztük, itt nem lesz háború. Az volt a benyomásunk, hogy ilyen dolgok csak a periférián történhetnek meg – egy olyan térben, amelyet általában figyelmen kívül hagyunk, vagy kevés figyelmet szentelünk neki.

Az egyetlen háborús történet, amelyet a Nagy Honvédő Háborúról ismertünk, ez is, mint minden mítosz, világos és magától értetődő volt. Nem volt miről vitatkozni, mivel a háború az egység megteremtésének hatékony eszközévé vált. Így barátommal emlékeztünk Ossip történetére, amely ma annyira elhanyagolt és elfeledett.

Nagyszüleink háborúja

Nemzedékünk, aki a Szovjetunió végén született, még emlékszik a Nagy Honvédő Háború mítoszára. Gyerekkorunkban háborút játszottunk – és mindig ugyanaz volt a háború. Ez egy háború volt köztünk és a gonosz német fasiszták között. Régi szovjet filmekből ismertük ellenségünket. Kerületemben az 1980-as években épült új utcákat szovjet háborús hősökről nevezték el, és az utcán nem lehetett nem észrevenni a nagy Vörös Hadsereg és a háború mártírjainak összes emlékművét. Néhány városunkat még „hős városnak” is tekintették. Nagyapám veterán volt, és büszkén kitűzte kitüntetéseit a nagy eseményekre.

A kilencvenes években, amikor furcsa álarcos, fegyveres férfiak jelentek meg a hírekben, ezeket a képeket nem tudtam összekapcsolni nagyapám történetével és a hősök emlékműveivel. Az a háború – az a háború, amiről az összes film és dal szól – egy szent háború volt. Az a háború tele volt hősiességgel és tisztasággal. Amit a tévében láttunk, az úgy nézett ki, mint egy névtelen vérontás, egy zűrzavaros háború.

A „fasizmust legyőző országban“ furcsa módon soha nem merült fel komoly fasizmuselmélet. A Szovjetunió hétköznapi polgára számára a fasizmus egyszerűen a gonoszság és az undor megtestesülése volt. De például a börtönbandák szubkultúrájában a horogkeresztes tetoválásokat és más náci jelvényeket a radikális államtagadás szimbólumainak tekintették. Ezeknek a szimbólumoknak nem volt ugyanaz a jelentése Nyugaton, Oroszországban pedig az antifasizmus kezdett mást jelenteni.

Ez a különbség névtani kérdés volt, amelyet először a névadás határoz meg. A Szovjetunióban a második világháborút Nagy Honvédő Háborúnak nevezték, a szovjet történetírásban pedig a haza védelméért vívott ősrégi küzdelem részeként kezelték. A „honvédő háború“ kifejezést már Napóleon oroszországi inváziója idején használták. Az 1930-as évek végén és még inkább a háború alatt Sztálin és propagandistái az Orosz Birodalom tágabb történelmi kontextusában kezdtek beszélni a Szovjetunió történetéről. Ez a propaganda a nyugati megszállók elleni állandó küzdelem narratíváját hozta létre: Alekszandr Nyevszkijtől a 13. században az 1812-es napóleoni invázióig. A feudális és arisztokrata hősök ilyen dicsőítése néhány évvel korábban elképzelhetetlen lett volna, de a mozgósítás érdekében persze nem árt feláldozni néhány alapelvet. Mert ki tudná megtörni a fasizmust és felszabadítani Európát, ha nem mi, a Nagy Orosz Nemzet? Ahogy a háború elhúzódott, nemcsak a fasizmus elleni harc lett belőle, hanem a makacs hódító elleni harc is, aki újra és újra eljött, hogy meghódítsa szent orosz földünket.

E logika szerint a háború alatti hatalmas emberi veszteségek nem a szovjet állam kudarcaiból fakadtak, hanem szükségszerű mártíromság volt. Olyan áldozat volt, amely jól illeszkedik Isten választott orosz népének régi történetéhez, amely alázatosan viseli mások terhét, és újra és újra megmenti Európát az eszkatológiai katasztrófáktól.

Az 1930-as évek elnyomásával összefüggésben az etnikai deportálások tömegesek voltak. Mivel ez a tendencia a háború alatt is folytatódott, a deportálásokat a nácikkal való együttműködés vádjával indokolták. Az orosz ideológusok lelkesen emlegetik a nácik által a háború alatt létrehozott kollaboráns egységeket, amelyek különféle szovjet etnikai csoportokból álltak. Amikor egy áruló nemzet alakját alkotják meg, hogy igazolják a gyarmati politikát és az etnikai elnyomást, figyelmen kívül hagyhatják azt a tényt, hogy a legtöbb kollaboráns valójában orosz nemzetiségű volt.

Ennek a revizionizmusnak köszönhetően az államnak sikerült egyenértékűséget teremtenie a szovjet szubjektum és az antifasiszta között. Az orosz alapvetően antifasiszta, ezért az oroszok ellen lenni azt jelenti, hogy fasiszta. Bárki, aki bármilyen okból ellenezte Moszkvát, alapból fasisztává vált. Ebben az összefüggésben a győzelmet csak nemzeti összefogással lehetett elérni, orosznak lenni pedig hűséget jelentett. Most minden, a központi kormányzat elleni tiltakozás könnyen átfogalmazható ilyen leegyszerűsített kifejezésekkel.

Orosz Antifa és állami antifasizmus

Az Antifa mozgalom ugyan veszített lendületéből, de a 2000-es években jelentős mozgósító erő volt az orosz fiatalok számára. Noha nagyon sokszínű mozgalomról volt szó, tagjainak gyönyörű, ha nem is mindig kiegyensúlyozott vágya volt, hogy legyőzzék a nácikat. Minél jobban összpontosított ez a mozgalom a jobboldal elleni támadás gyakorlati kérdéseire, annál kevésbé tudott értelmes elméleti keretet kínálni a fasizmus elemzéséhez. Ami még rosszabb, tagjai gyakran egyszerűen „fasisztának” neveztek mindent, amit nem szerettek. Ez volt a helyzet a kaukázusi ifjúsági bandákkal. Ezek a bandák nem csak az utcán támadták meg hegemóniájukat, hanem az „integrációs akarat hiányáról” és az orosz kultúra erejének elfogadásáról is tanúskodtak a „történelmileg” orosz városokban. A „fekete rasszizmus“ vagy a „kaukázusi fasizmus“ fogalma elterjedt az Antifa közösségben. Ennek a közegnek a nagy részének nem okozott gondot „hazafinak” nevezni magát, a nácik pedig „elkényeztették az oroszokat”, akik elfelejtették a gyökereiket. Ahogy ennek a miliőnek az egyik legnépszerűbb dala büszkén hirdette: „Igazi orosz vagyok / Te csak egy náci kurva vagy“.

Ennek eredményeként ezek a körök nem tudtak olyan alternatív történelemképet alkotni, amely megkérdőjelezte volna az állami ideológiát. Csupán a „fasizmust legyőző országban” élő fasiszták és nácik idegen természetének esztelen mantráját ismételték, és azzal dicsekedtek, hogy van egy nagyapjuk, aki háborúba ment.

Úgy gondolták, hogy más narratívák és reprezentációk megalkotása gyengítheti hatókörüket, és elválaszthatja őket a „hétköznapi emberektől“. Amennyire lehetett, igyekeztek hétköznapinak látszani és viselkedni. El akarták határolni magukat a marginalitás minden formájától. Néhányan még az avantgárd szerepét is felvállalták az orosz társadalom „egészséges” részei között. E populista stratégia elterjedtségét tekintve nem meglepő, hogy néhányan elkezdtek szimpatizálni az orosz imperialista eszmékkel, sőt harcolni kezdtek az „orosz világért” a Donbászban.

Orosz tavasz vs Majdan

A 2014-es téli felkelés Ukrajnában mély és hosszú volt. Amikor Viktor Janukovics volt elnök elmenekült, a mozgalom résztvevőinek túlnyomó többsége készen állt az utcán maradni, hogy a méltóság forradalmát (az események hivatalos ukrán neve) terjeszthesse.

Vlagyimir Putyin rezsimje kényes helyzetben volt. 2012 óta gyenge gazdasággal küszködött, és a 2011-2012-es tiltakozási ciklus után is gyengült. Az orosz határokhoz oly közel és sikeresen zajló tiltakozó mozgalom nem volt örvendetes esemény, de a rezsimnek sikerült megteremtenie a belső egységet, és törvényen kívül helyezni minden felkelést és ellenállást. A Majdanon zajló események még nem értek véget, amikor Oroszország annektálta a Krím-félszigetet, de facto háborút robbantva ki a „nép“ felkelés ellen, és jelzést küldve szomszédjainak, hogy a felkelések meggyengíthetik országukat, és az annektálás könnyű prédájává tehetik.

A Krím annektálását a nacionalista eufória látványos hulláma fogadta. Mióta Ukrajna 1991-ben elnyerte függetlenségét, a Krím az első helyen áll az orosz nacionalisták számára visszaszerezhető területek listáján. 2014 után a Krím-félsziget, vagy „a Krím a miénk“ egyszerre vált mémmé és egy új birodalmi konszenzus alapjává.

Ugyanakkor két másik fontos kifejezés is megjelent, bár mára már szinte feledésbe merültek: az „orosz tavasz“ és az „orosz világ“. Az orosz tavasz közvetlen utalás volt az arab tavaszra, amelyről az orosz ideológusok ünnepélyesen kijelentették, hogy nem más, mint egy különleges CIA-művelet az arab világ legitim vezetői ellen. Mindeközben az orosz tavasznak az orosz nép hiteles felkelésének kellett volna lennie, amely alig várja, hogy vezetőjük és államuk vezetése alatt egyesüljön az orosz világ részeként. Mivel a kifejezés potenciálisan minden olyan helyet és területet jelent, amely történelmileg Oroszországhoz kötődik, vagy ahol jelentős számú orosz ajkú lakott, ezért az ún. az orosz világ mindig is tisztázatlan volt.

Mint minden populista elképzelést, az orosz világot is természetesnek és nyilvánvalónak mutatták be – teljesen természetes volt, hogy az orosz ajkúak csatlakozni akartak az anyaországhoz. Ennek a diszkurzív manővernek köszönhetően nem arról volt szó, hogy az Orosz Birodalom (újra) meghódítsa a területeket, hanem arról, hogy az orosz nép kiszabaduljon a Nyugat elidegenítő uralma alól, és visszatérjen hazájába. Nyilván úgy volt ez, mint a második világháborúban, amikor a Vörös Hadsereg nem hódított meg új területeket Európában és Ázsiában, hanem felszabadította lakóit a fasizmus igájából.

Ebben a perspektívában a Krím annektálása egyszerűen „egyesítéssé“ vált, a krími nép egyöntetű akaratának megnyilvánulása, hogy visszatérjenek hazájukba. Azokat, akik nem részesei ennek a konszenzusnak – mint például a bennszülött krími tatárok, akik jól szervezettek és tiltakoztak az annektálás ellen – egyszerűen figyelmen kívül hagyták, vagy árulónak tekintették. Az annexió után minden baloldalinak, aktivistának és anarchistának menekülnie kellett. Azok, akik megmaradtak, vagy börtönbe kerültek, vagy egyszerűen eltűntek a rajtaütés után. Minden nyilvános politikai tevékenység lehetetlenné vált. Végül is ez Oroszország, és Oroszország háborút jelent.

Antifasiszta népfelkelés

Különféle taktikákkal próbáltak népmozgalmi látszatot kelteni a Krím és Donbász elfoglalására. A Krím-félszigeten, ahol Oroszország nagy katonai bázisokkal rendelkezik, néhány napon belül könnyű volt megtölteni csapatokkal a félszigetet. Ezek az erők gyorsan elfoglalták a létfontosságú infrastrukturális pontokat, például a parlamentet és a repülőteret, majd „megfigyelő” szerepet vállaltak, hogy „béke” erőként mutassák meg magukat, hogy biztosítsák a „népfelkelés” zökkenőmentes lebonyolítását és az oroszul beszélő lakosságot megvédeni a „támadástól“.

A tükrözés zavaró játékában az oroszbarát erők elkezdték utánozni a Majdanban alkalmazott taktikát. Az annektálás utáni első napokban létrehozták a Krím „önvédelmi erőit“, amelyek utánozták a Majdan önvédelmi erőit. Hivatalosan olyan helyiek hozták létre őket, akik meg akarták védeni városaikat az állítólag Kijevből érkező náci hordák ellen. Persze hamar kiderült, hogy ezek az önvédelmi milíciák orosz tisztek irányítása alatt állnak. Voltak köztük kozákok, helyi kisbűnözők, oroszbarát jobboldaliak és oroszországi vörös-barna aktivisták. Valójában az önvédelmi csoportok és az orosz hadsereg együtt dolgozott. A támadások során civil ruhás önvédelmi tisztek minden lépést megtettek annak érdekében, hogy a médiának képet adjanak a néplázadásról. A katonák soha nem voltak távol, készen álltak arra, hogy az ukrán biztonsági szolgálatok vagy a hadsereg beavatkozása esetén akcióba lépjenek. Ez a taktika hozzájárult a békés és önkéntes annexió látszatának megteremtéséhez.

Ennek a kommunikációs stratégiának az alapjait a Majdan idején fektették le, amikor az anti-Majdan mozgalom kibontakozott Ukrajna keleti városaiban. Ennek a mozgalomnak a magját az oroszbarát csoportok alkották, akik már ismerték az orosz-birodalmi eszméket. Az Anti-Majdan antifasiszta mozgalomnak nevezte magát, és az orosz propaganda főbb mondatait ismételgette. Az Anti-Majdan diskurzus a Majdan fordítottja volt: felhívások hangzottak el Oroszországhoz való csatlakozásra, Janukovics hatalomának visszaállítására, a Berkut dicsőítésére és az orosz csapatok meghívására az ország megszállására. Ugyanakkor mások is részt vettek az Anti-Majdanban – azok, akik őszintén hitték, hogy a nácik, a homoszexuálisok és az amerikai „mélyállam” rendezetlen koalíciója egyesítette erőit és megragadta a hatalmat Kijevben.

Kezdetben az Anti-Majdan egy újabb lépésként mutatkozott be a Majdan ellen. Egyik utcai tüntetés a másik utcai tüntetés ellen, állami épületek elfoglalása más foglalók ellen, egyik erőszakot a másik ellen. A helyszínen azonban kiderült, hogy a két mozgalom valósága nem is lehet távolabb egymástól. Donyeckben és Luhanszkban az anti-Majdan mozgalmat a helyi bürokraták, a rendőrség és a szervezett bűnözés támogatta. Amíg a Majdan elnyomták, az Anti-Majdan szabad kezet kapott, és segített az oroszbarát támogatóknak jelentős számú hivatalos épület és fegyver megszerzésében. A fegyveres aktivisták által ellenőrzött „népgyűlések” „népképviselőket” választottak. Kikiáltották a „népköztársaságokat”, összehívták az orosz csapatokat, és népszavazást tartottak az Orosz Föderációhoz való csatlakozásról. Akárcsak a Krímben, ezekben az úgynevezett köztársaságokban minden kulcspozíciót gyorsan elfoglaltak a Moszkva által küldött különleges tisztek és hűséges aktivisták. Ezen a ponton véget ért az úgynevezett felkelés, és új élet kezdődött ezeken a „felszabadult” területeken.

Figyelemre méltó, hogy amikor az első összecsapások elkezdődtek, amikor az emberek szembekerültek egymással a barikádokon, gyakran rájöttek, hogy több a közös bennük, mint gondolták. Például Harkivban, a Szabadság téren az Anti-Majdan és a Majdan tábor állt egymással szemben. Majdan a mikrofonhoz hívta ellenfeleit, hogy magyarázzák el, mit akarnak, és sok esetben az emberek meggondolták magukat és oldalra vonultak. Ez természetesen mindkét oldalon felzaklatta a radikális nacionalistákat, akik egy népfelkelés és annak áldozatai képét igyekeztek kialakítani. Mindez távol állt a téren zajló hétköznapi találkozásoktól, végtelen beszélgetésektől, társasági összejövetelektől.

Hogy megmutassák, melyik mozgalom az igazi „népmozgalom”, mindkét oldal hegemóniáért küzdött az utcán. Ez elkerülhetetlenné és egyre hevesebbé tette az összecsapásokat és provokációkat. A 2014. május 2-i odesszai események után, ahol több mint 40 ember halt meg tűzvészben az Anti-Majdan és a Majdan közötti összecsapások során, illetve a keleti háború kezdete után, az utcákon leálltak a tüntetések, és számos Anti- Majdan szervező Oroszországba vagy új „népköztársaságokba” távozott.

Mindazonáltal a Novorosszia létrehozására irányuló projektet, amely Ukrajna egyes régióinak régi orosz gyarmati neve, amelyet újra egyesítettek a hazával, hamarosan felhagyták. A Luganszkban és Donyeckben elkövetett „népfelkelés” újrateremtésére tett kísérletek másutt kudarcot vallottak a kiterjedt orosz pénzügyi és médiatámogatás ellenére. A népfelkelés narratívája azonban megmaradt, amely tovább keringett a forgalomban. Az orosz tavasz már ismert paradigmájának segítségével a donbászi felkelést „antifasisztának“ nyilvánították. Oroszországban senkit nem zavart, hogy ennek a „népfelkelésnek” a vezetői frissen Moszkvából küldött tisztek voltak. Végül is a Vörös Hadsereg küldetését követték: megmenteni a nemzetet a fasizmustól és a Nyugat mesterkedéseitől.

Az antifasizmus kulcsfontosságú gondolat, amely összeköti a régi monarchista birodalmat, a bolsevik szuperhatalmat és az új orosz államot: egy világhatalom, amely ellenségei intrikái ellenére is megerősödik.

Ebben az összefüggésben nem meglepő, hogy az ukrajnai háború nem váltott ki nagy tiltakozást Oroszországban. Ellenkezőleg, az utcák tele voltak szolidaritási egyesületek sátraival, amelyek árukat és pénzt gyűjtöttek a donbászi népi milíciának. A győzelem napjaként ismert május 9-e a fő munkaszüneti nap Oroszországban. Felvonulások, tűzijátékok, népfelvonulások, Vörös Hadsereg jelmezbe öltözött gyerekek, akik a következő szlogeneket skandálták: „Berlinért, Kijevért, Washingtonért!“ és „Köszönöm nagypapának a győzelmet!“. Az ukrajnai konfliktus új birodalmi konszenzussal simán narratív elemmé alakult át.

2014 után

Mint a legtöbb modern felkelés, a Majdan is meglepetés volt a politikai körök számára a határ mindkét oldalán. Az orosz, fehérorosz és ukrán aktivista hálózatok mindig is szoros kapcsolatban álltak egymással, és bár Ukrajnát a nagyobb szabadság és kevesebb elnyomás országának tartották, a társadalmi helyzet nem volt kevésbé nehéz, mint másutt. Janukovics megpróbálta konszolidálni a hatalmat és az erőforrásokat, miközben neoliberális reformokat hajtott végre. Amikor különböző országokból származó elvtársak találkoztak, szomorúan tréfálkoztunk azon, hogy Ukrajna hamarosan olyan lesz, mint Oroszország, Oroszország – mint Fehéroroszország, és Fehéroroszország -, mint Észak-Korea. Úgy tűnt, nincs más tennivaló, mint rontani a helyzeten. Ha 2014 szilveszterén valaki azt javasolná, hogy a Majdan az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb felkelése legyen Kelet-Európában, akkor robbanásszerű nevetés támadna.

A baloldaliak és anarchisták eleinte nem igazán hittek abban, hogy ez a mozgalom megnövekszik. Egyesek a 2004-es narancsos forradalmat bolondcsapdaként emlegették, amely csak a tévében látható arcokat változtatta meg. Mások nem voltak hajlandók hagyni, hogy megbénuljanak a túlzott elemzések miatt, és úgy gondolták, hogy minden társadalmi kezdeményezésben részt kell venni. És ez volt a Majdan. Tapasztalatait, esztétikáját és kompozícióját tekintve „népi” felkelést jelentett.

A legtöbben bizonytalanok úgy döntöttünk, hogy várunk. Aggodalmunkat az „euro-szövetségről” szóló furcsa szlogenek, valamint a szélsőjobboldal és a neonácik jelenléte okozták. S bár a jobboldal nem határozta meg a mozgalom programját, jobban szervezett, és igyekezett kizárni ellenségeit a térről. Minden baloldali jelképet a Szovjetunióra való pozitív utalásnak tekintettek, tehát oroszbarátnak és Janukovics-barátnak. Az anarchisták és más radikálisok nem szerveződtek eléggé ahhoz, hogy külön csoportként vegyenek részt.

December végére a mozgalom növekedett, de nem mutatott újabb eredményeket. A hideg és az unalom végtelen táborának tűnt. Január közepén azonban a rezsim az elnyomás fokozása mellett döntött – rendkívüli állapotot vezettek be, és a tüntetőket brutálisan megtámadták, ami sok áldozatot követelt. A támadást követően a helyzet drámaian megváltozott, és egy igazi diktatúra elleni harc lett. Kétségeket hagyva radikális körök csatlakoztak a mozgalomhoz.

Gyorsan csatlakoztak hozzájuk a szomszédos országok elvtársak. Saját szemünkkel láttuk, hogy a Majdan „ruszofóbiája“ az orosz média szüleménye. Valójában nem is létezett. Senki sem foglalkozott azzal, hogy oroszul beszél valaki a barikádokon, még a legerősebb moszkvai akcentussal sem. Néhányan azzal vicceltek, hogy esetleg kém vagy, de aztán általában hozzátették: „Találkozunk a moszkvai barikádokon, és elkergetjük Putyint!“

A Majdan hullámokban nőtt, egyre radikálisabb módszereket alkalmazott, ahogy egyre többen keveredtek bele. A terepi konyháktól a földalatti kórházakig, a harci kiképzéstől az előadásokig és filmvetítésekig, a szállítástól a terjesztésig és az ellátásig hatalmas infrastruktúra nőtt a tüntetések körül. Még a döntéshozó struktúrákat is próbálták létrehozni szovjetek vagy gyűlések formájában, de nem volt idejük gyökeret verni. A Berkut – rendőrség – nyíltan lövöldözni kezdett Kijevben, és februárban a felkelés az egész országban elterjedt. Az emberek elfoglalták az adminisztratív épületeket, és mindenhol blokkolták a rendőrséget. A rezsim megpróbálta megtenni a végső csapást, de túlbecsülte erejét és kudarcot vallott, ami után Janukovics Oroszországba kényszerült menekülni.

Úgy tűnik, a Majdan nyert. Ukrajnában rengetegen szereztek tapasztalatot az autonóm szervezésben és az utcai aktivitásban, és az áldozat nem volt hiábavaló. Az emberek úgy érezték, hogy a játék megváltozott, és most együtt vehetik át a hatalmat.

De anarchista és baloldali körökben ez az eufória gyorsan elhalványult. A liberális és az orosz média erőfeszítéseinek köszönhetően – bármennyire is különböztek egymástól – a jobboldal képes volt azt a képet kialakítani, hogy ő a Majdan radikális élcsapata. Sokunkban az öröm átadta a helyét a pániknak, mert akikkel előző nap az utcán harcoltak, azok hirtelen hivatalos pozíciót szereztek az új államhatalmi struktúrákban.

Valami sokkal szörnyűbb következett. Oroszország annektálta a Krímet és megindította a háborút, ami kétértelmű ajándék volt az új kormánynak. A Majdanban felszabaduló energiát önkéntes zászlóaljakra és a tönkrement ukrán hadsereg támogatására irányították, amely nem sokat tehetett Oroszország ellen. Ettől kezdve a méltóság forradalmának védelme nem a kijevi barikádokon, hanem a frontvonalon volt. A mozgalom természetesen megszűnt, mert a háborús időszakban tiltakozás nyilvánvalóan nem helyénvaló.

Az orosz baloldaliak az orosz propaganda oldalán találták magukat, és egyre gyakrabban kezdték bírálni az „ukrán fasizmust“. Híres alakok, mint például Borisz Kagarlicki, elkezdték terjeszteni a „donbászi antifasiszta proletár népfelkelés“ történetét. E baloldali személyiségek közül néhányat orosz nacionalistákkal és birodalmi fasisztákkal teázni lehetett látni egy másik, az orosz világért folytatott találkozón a Krím-félszigeten. A fiatalok önkéntesként indultak a háborúba, ha nem is a falvakat bombázni, de legalább Kalasnyikovval a kezükben készíteni néhány terepszínű fotót. Mások háborús újságírók maradtak, olyan zászlóaljakat követve, mint a Donbászban a Prizrak-dandár, amelynek parancsnoka, miután több híres neonácit maga köré gyűjtött, arról vált híressé, hogy megvédte a kijárási tilalom után haza nem térő nők megerőszakolásának gondolatát. A baloldal nem bánta, amíg a zászlóaljak vörös zászlókat lobogtattak és dalokat énekeltek ebből a szent háborúból, kiegészítve az ukrán oldalon NATO-katonák történeteivel és halott gyerekek képeivel. Az idősebb nyugati baloldaliak újra átélték a hidegháborút, és kampányokat indítottak a „donbászi antifasiszták“ támogatására.

Az első hónapok megrázkódtatása után az orosz radikális körök többsége elfordult egy ilyen zavaros helyzettől. Vagy a háború kérdése nem foglalkoztatta őket, vagy úgy érezték, hogy nem tehetnek semmit. Az elnyomás új hulláma Oroszországban is megjelent, Putyin példátlan támogatásával összefüggésben. Ebben az összefüggésben egyre kevesebb volt a közéleti politikai tevékenység, és egyre több elvtárs fordult olyan infrastrukturális projektek felé, mint a szövetkezetek és a kiadók. Mások úgy döntöttek, hogy kivándorolnak, akár Oroszországba, akár külföldre.

Ukrajnában viszont felerősödött a szervezés. A háború ellenére a politikai élet virágzott, de gyorsan megváltozott. Az antifa és punk körök hazafias jobboldaliak lettek. Ez a dinamika nem kerülte meg az anarchistákat, akik közül sokan elkezdtek szimpatizálni az Autonóm Ellenállás „autonóm nacionalistáival”, a Majdan barikádjain egy korábbi náci csoporttal, amely immár az antiimperializmus és az újjobboldali koncepciók keverékét terjeszti. A nemzetiség logikájuk szerint osztály volt, az etnikai konfliktusok, sőt a tisztogatások az osztályháború egy formájaként is felfoghatók. Az Oroszországgal vívott háborút antiimperialista harcnak tekintették, támogatták a hadsereget és hősként tapsoltak a háborúba induló tagjaiknak. Mások is hasonló utat jártak be. Miközben az orosz állam fasiszta természetének leleplezésével kezdték, azzal érveltek, hogy az egyetlen érvényes stratégia az orosz invázió ellen az ukrán hadsereg támogatása. A második világháború történetét felidézve az orosz propaganda logikáját tükrözték, oroszbarátsággal vagy természetesen „fasizmussal” vádoltak mindenkit, aki bírálja az ukrán kormányt.

A mozgalom egy másik része úgy döntött, hogy – ismét a második világháborúra hivatkozva – az abszolút gonosszal szemben jobb az ördöggel együttműködni. Ahogy ma értjük, Oroszország nyilvánvaló gonosz volt, így az együttműködés abból állt, hogy csatlakoztak az ukrán hadsereghez vagy önkéntes zászlóaljakhoz – végső soron állami intézmények támogatására. Volt bajtársaink egy része háborúba szállt, vagy legalábbis támogatta a döntést. Természetesen senki sem akart a kapitalisták és az állam ágyútöltelékévé válni. De néhányuk számára ez az egyetlen lehetőség az orosz invázió és az orosz gépezet elleni harcra. A legnaivabbak őszintén hittek a nemzet forradalmi természetében, és egy pillanatig valóban azt hitték, hogy a katonák között agitálhatnak, rábírva őket, hogy fordítsák karjukat a kormány ellen. A legcinikusabbak a „háborús tapasztalatszerzés” lehetőségéről beszéltek, míg mások egyszerűen érezték a nyomást és a tennivalók szükségességét. A katonai invázió elleni fegyveres harc támogatásával a mozgalom egy részét elbűvölte mindazt, ami katonai. Úgy tűnt, megbabonázta őket a Kalasnyikovok és az álcázás új világa, amelyben minden más eltűnni látszott.

A háború témája gyorsan veszélyessé vált. A propaganda nemcsak Oroszországban, hanem Ukrajnában is aktív volt. A háború ellen felszólalókat hamar Putyin ügynökeinek lehetett tekinteni, és törvénytelenné vált nyilvánosan a katonai mozgósítás ellen felszólalni.

Sokan csak belefáradtak a konfliktusokba, és elhagyták a mozgalmat. A gazdasági válság arra kényszerítette az embereket, hogy több munkát végezzenek, elhúzva az idejüket. Miközben a Majdan energiája továbbra is az autonóm projektekből táplálkozott, a megtorpanás megérintette a mozgalom szívét, miközben az ukrán társadalom válságon ment keresztül, és a kormány még mindig nem nyerte vissza a helyzet teljes irányítását.

Más történetek

Utólag úgy tűnik, hogy a mozgalomnak nem sikerült megtalálnia a módját az egyre erősödő imperialista populista konszenzus ellen sem Oroszországban, sem Ukrajnában. Nemcsak a gyengeségünk okolható ezért, hanem az is, ahogyan az elmúlt években prioritást adtunk.

Túlságosan elfoglalt a fasiszták és nácik elleni harc az utcákon, nem készítettünk szilárd elemzést arról, hogy mi a fasizmus, és nem javasoltunk alternatívát a hivatalos második világháborús történelemhez, amely úgy tűnik, minden lépésben kísérteni fog minket. A rituálék és szimbólumok szintjén végül átvettük az orosz állam által bemutatott változatot – a szovjet nép fasizmus elleni egységének mítoszát. A sztálinizmussal és a nácizmussal egyaránt szembeszálló más erőkről szóló narratívák – például a gerillamozgalomról, amely elutasította a Vörös Hadsereg uralmát – marginálissá váltak. Túl kevés figyelmet fordítottunk a parasztok és munkások háborús konfliktusaira is a sztálinizmussal vagy a Gulág-felkeléssel szemben.

Másrészt át kell gondolnunk az orosz és a szovjet birodalom gyarmati jellegét is. A távoli helyeken zajló fegyveres konfliktusokat olyan könnyen elfelejtették. Még a csecsenföldi háborút is, amely az 1990-es és a 2000-es évek elején fontos volt az anarchisták számára, a következő generáció elfelejtette. Nagy szükségünk van olyan belső struktúrákra, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy átadjuk az ilyen tapasztalatokat és a belőlük levont tanulságokat.

Ennek fényében nem meglepő, hogy az ukrajnai háború kitörése meglepett bennünket. Nem nagyon vettük figyelembe azt a tényt, hogy Oroszország valahol mindig háborúban áll a világ valamely részén. És most ez a háború a saját ajtónkon kopogtat, fenyegetve bajtársainkat és szomszédainkat. Megtámadja a barátainkat. Már nem tudjuk, mi teremthet közös alapot az aktivitásaink között, különösen akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá.

Nekünk, oroszoknak és ukránoknak úgy tűnt, hogy szinte egy térben élünk, közeli múltunk és jelenünk van. Megosztottuk tapasztalatainkat és erőforrásainkat a közös nehézségek elleni küzdelemben. Amikor azonban nemzeteink háborúba sodortak bennünket, közös múltunk mítoszaiból táplálkozva, nem tudtuk, hogyan szálljunk szembe vele. Minél inkább mozgósítani próbálják a halottakat, hogy megosszanak bennünket, annál inkább meg kell mutatnunk, hogy a történelmet nem lehet arra redukálni, amit a győztesek írnak.

Nekünk is el kell mesélnünk egy történetet – egy olyan történetet, amely felülmúlja az imperialista mítoszokat, bármilyen elfogadott is –, mert csak a forradalmi történelem tart majd melegen ezen a hosszú télen.