Száz évvel ezelőtt, 1920 karácsonyán az olasz hadsereg néhány napig lőtte Fiumét (Rijeka). Ennek hatására, néhány tucat halott hátrahagyásával a városból kivonult az 1919 őszétől a hatalmat birtokló szabadcsapat, melyet Gabriele D’Annunizo vezetett. D’Annunzio a századelő egyik legismertebb olasz költője volt, emellett korabeli celeb, nacionalista propagandista, háborús uszító és politikai kalandor. Az olasz felsőbbrendűség hirdetésével, népszerűségét kihasználva jelentős szerepe volt Olaszország hadba lépésében, és ezáltal felelős sokszázezer magyar – és természetesen olasz, német, cseh, stb. – katona haláláért, akik a teljesen értelmetlen, évekig tartó Isonzó-völgyi csatákban gyilkolták le egymást.

A háború után D’Annunziót bosszantotta, hogy Fiume nem került olasz fennhatóság alá, ezért kétezer fős csapatával, a hatalmi vákuumot kihasználva bevonult a városba, és ott sajátos államot hozott létre. A „Carnarói Kormányzóság” azóta is félreértések forrása. D’Annunzio nemcsak kalandor volt, elvakult nacionalista, hanem művész is. A város életét a látványos felvonulások, a kormányzói palota erkélyéről elmondott fennkölt beszédek, továbbá a drogos szex-orgiák jellemezték. De ennek semmi köze a szellem szárnyalásához, vagy a felszabadult, egyenrangú partnerek között folyó szabad szexualitáshoz. Az egyenruhás masírozgatás, az alkotmányban rögzített korporatív rendszer, az emberek felsőbb- és alsóbbrendű kasztokra osztása, az erőszak kultusza, a társadalmi szolidaritás elutasítása, a nacionalista őrjöngés az olasz fasizmus első verziója. D’Annunizo élete azt példázza, hogy az ideológiai alapok nélküli kalandorszellem, a politikai szereplést meghatározó nárcizmus egyenes út valamiféle fasisztoid politikai gyakorlathoz.

A zavaros fejű kalandorok, a nagyszájú megmondó-emberek, az öntelt véleményvezérek ma is dúsan tenyésznek, akik antifasiszta meggyőződés nélkül a mai fasizálódás apró elemei lesznek csupán.