A fasizmus két korszaka

A fasizmus első korszaka 1945-ben lezárult. Az ezredforduló után elkezdődött a fasizmus második korszaka.

I.

A fasizmus összetett jelenség: politikai rendszer ( a kapitalizmus egyik politikai formája), a hatalom megszerzésére irányuló erőszakos mozgalom, és ideológiai elemek tetszőleges keveréke (nacionalizmus, rasszizmus, antiszemitizmus, erősállam, a múlt revíziója, szociáldarwinizmus, stb.).

Funkciója a válságkezelés és a modernizáció.

A kapitalizmus egy árutermelési rendszer, ahol a gazdaság a bérmunkások által megtermelt profitra épül, a társadalom pedig két osztályra tagolódik. A kapitalizmus az egész világot uralja, egy világrendszer. Sokféle társadalmi-politikai-gazdaságirányítási formában működik, e formák egyike a fasizmus. A kapitalizmus törvényszerű velejárója a rendszeresen, periodikusan megjelenő válság. A válság elsősorban értékesítési válságot jelent, a profitráta zuhanását, társadalmi elégedetlenséget. A tőke a válság megoldását követeli: a gazdaság irányítását, és társadalmi békét.

A fasizmus másik funkciója a modernizáció, az állandó tőkés versenyhez való alkalmazkodás a munkaszervezés reformjával, hatékonyabb állami bürokráciával, iparfejlesztéssel, egyéb módszerekkel.

1917-23 között forradalmi hullám söpört végig a világon, minden kontinensen. Reakció volt ez a háborúra, az éhezésre, illetve Latin-Amerikában, Ázsiában a kapitalizmus terjeszkedésére.  A világforradalom felrajzolta a horizontra a kapitalizmus megdöntésének lehetőségét. A „kommunista veszély” valóságos volt.

A fasizmus az ellenforradalom. A fasizmus lényege az antikommunizmus, azaz a kapitalizmus megdöntésére irányuló társadalmi mozgalom megfékezése.

Fasiszta jellegű csoportok már évtizedek óta léteztek, az orosz „feketeszázak”, vagy az Action Francaise, illetve a forradalmi időszakban váltak aktívvá a fehér katonai csapatok, a német Freikorps egységei, Horthy különítményei, egyéb fehérterroristák. Olaszországban a gyárfoglaló, földfoglaló mozgalmak megfékezésére a gyártulajdonosok, földbirtokosok anyagi támogatásával az uralkodó elit hatalomra segítette Mussolinit. Németországban a munkásosztálytól rettegő burzsoázia politikai háttéralkui Hitlert juttatták uralomra. A kelet-európai mutációk –nyilasok, legionáriusok, csetnikek, usztasák, stb.- a fasiszta tengelyhatalmak támogatásával hatalomra jutottak a háborús években. Hogy ez így történt, abban nagy szerepe volt az első világháború utáni korszak autoriter, antiszemita, soviniszta rezsimeinek, melyek a térségben előkészítették a nácik sikeres terjeszkedését. Ahol az uralkodó osztály többsége úgy kívánta, ott fasiszta rendszer jött létre. (Akár olyan módon mint Spanyolországban, ahol a konzervatív erők magukba olvasztották a fasiszta pártot.) 

A 20. század első felében a fasizmus betöltötte történelmi funkcióját, végrehajtotta feladatát:

-részt vett a forradalom eltiprásában, segédkezett az újabb forradalom megakadályozásában, megfélemlítette a munkásosztályt.

-részt vett a fölösleges munkaerő elpusztításában

-a termékek tömeges elpusztításával lehetőséget teremtett az újabb beruházásoknak, a tőke terjeszkedésének (így vált lehetővé az 1960-70-es évek hatalmas fellendülése – olyan jól még sosem éltek előtte tömegek a kapitalizmusban, mint akkor – nem is lesz ilyen újból)

A tőke működésének elkerülhetetlen része a fölösleges áru és munkaerő tömeges, szisztematikus, periodikus elpusztítása.

-évtizedekre helyreállt a centrumban és a félperiférián a társadalmi béke (az 1968-73-as kitérőtől eltekintve)

Tehát a fasizmus megoldotta a válságkezelés feladatát, illetve betöltötte modernizációs szerepét (amit Kelet-Európában a „szocialista” rendszer folytatott).

A második világháború után évtizedekben a fasizmus elszigetelt, perifériára szorult mozgalom volt, ideológiája visszaszorult, legfeljebb katonai diktatúrák számára jelentett kiindulási pontot.

II.

Az ezredforduló időszaka a fasizmus új korszakának kezdete. Ideológiai elemei terjednek, mozgalmai, pártjai erősödnek, és az általános értékesítési válságban a fasizmus előkerül mint lehetséges válságkezelési módszer.

A mai válság az egész világrendszert érinti. Talán a végső válság, és lehetséges hogy a kapitalizmus elért saját történelmi korlátaihoz. Se horizontálisan, se vertikálisan nem tud már terjeszkedni: a bolygó minden országában kapitalizmus van, és mindenhol a tőke viszonyrendszere határozza meg a társadalmakat. Márpedig a tőkének állandóan terjeszkednie kell,ez a legfontosabb törvénye.

A tőke bővített értékesülése egyre nehezebb, csökken a profit, le kell nyomni a béreket, csökken a vásárlóerő. Egyre több a fölösleges munkaerő. Egyre több a fiktív tőke.

Európát ezen felül sújtja világpiaci pozícióinak romlása, és ideológiai problémák is. A rendszer legitimációja megroppant, beállt a „demokratikus deficit”.

Európa markánsan két részre oszlik, a kapitalizmus kialakulásával párhuzamosan az utóbbi 4-500 évben külön úton jár Kelet és Nyugat. Maga a világrendszer is tagolódik, van centrum, félperiféria és periféria. Ezek történelmi kategóriák, és az átjárás kivételes jelenség. Kelet-Európában a rendszerváltás fő ígérete a felzárkózás, a Nyugat utolérése volt – már akkor is nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy ez nem lehetséges.

Kelet-Európában az európai –és a kapitalista – problémák súlyozottan jelentkeznek. Itt a félperifériás helyzetben nincsenek olyan tartalékok mint Nyugaton, melyekkel könnyebb átvészelni a válságot. A rendszer legitimációja is sokkal sérülékenyebb, évről-évre gyengül.

Az új fasizmus a válságkezelés egy lehetséges forgatókönyve.

Talán nem is muszáj a nyíltan fasisztákat hatalomba ültetni, a Fidesz-rendszer azt bizonyítja, a „light-fasizmus” remekül elműködik fasiszták nélkül is.

A fasizmus történelmi funkciója azonban ugyanaz, mint ami a fasizmus első korszakában volt.